Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Norman Rosenthal Művészet és katasztrófa Kelet-Németország gyűjteményei a nemzeti politika tükrében

Az első világháború valósága Bár valószínűleg teljesen félrevezető lenne, ha a jómódú és fejlett erkölcsi érzékkel rendelkező esztétát, Kesslert azzal vádolnánk, hogy látnoki szemekkel a harmincas évek náci tömegrendezvényei - vagy ha úgy tetszik, akár a Szovjetuniónak az 1945 utáni NDK-ban visszhangra találó tömegrendezvényei - után sóvárgott volna, mégis mulasztást követnénk el, ha nem említenénk meg a röviddel az első világháború kitörése előtt megjelenő sötét és fenyegető új korszellemet, amelyet sokan tévesen a világ megújításának esélyeként értelmeztek, így például Johannes R. Becher író, aki 1954-től az NDK kulturális minisztere volt, Im Rückblick (Visszapillantás) című könyvében kevésbé elitista megközelítéssel a következőket írja: „Megszállottak voltunk. A kávéházakban, az utcákon és tereken, műtermekben, éjjel-nappal »meneteltünk«. Szédült iramban próbáltuk kikutatni a kikutathatatlant, és költőként, festőként, muzsikusként egyesülten igyekeztünk megteremteni az évszázad művészetét."

2 Ennek az újító mozgalomnak természetesen egyik kulcsfontosságú tényezője volt az 1905-ben Drezdában Ernst Ludwig Kirchner (1880—1938) irányításával - valamint „a fejlődésbe és az alkotók új generációjába vetett hittel" — megalakuló Brücke művészcsoport. A művészet és a kulturális élet számos, ha éppen nem legtöbb képviselőjével ellentétben Kirchner nem üdvözölte túláradó lelkesedéssel az első világháború kitörését. Még a félig brit származású Kessler is a következőképpen írt Hugo von Hofmannsthalnak: „A háború első néhány hete népünk nem sejtett mélységeiből valami olyat hozott felszínre, amit csak a fölényben lévő és friss szellemiséggel tudok összehasonlítani. Az egész nép átalakult, és új formában mutatkozik meg. Már ez is a háború felmérhetetlen nyeresége, és az, hogy részt vehettem benne, biztosan életem legnagyobb tapasztalata lesz."

3 A háború valósága persze egészen másképp festett. A halálos áldozatok, a megszámlálhatatlan sebesült és a csúfos vereség más képet nyújt az egykori császári birodalomról. Ez a változás pontosan nyomon követhető a festő Max Beckmann (1884—1950) életművében, ha összevetjük az 1905-ben készült — és a weimari múzeum által már 1906-ban megszerzett - Fiatal férfiak a tengernél című festményét Az éjszakával (1918—1919), azzal a válasszal, amelyet a művész az első „totális háború" örökségére adott, és amely már a második borzalmait vetíti előre. Bauhaus: manifesztum és modell 2 Idézi Raabe, Paul (szerk.): Expressionismus, Aulzeichnungen und Erinnerungen der Zeitgenossen. Ölten 1965, 9. 3 Kessler: i. m. (1. j.), 384. (1914. augusztus 17). 4 Gropius, Walter: A weimari Állami Bauhaus manifesztuma. In: Mezei Ottó (szerk.): A Bauhaus. Válogatás a mozgalom dokumentumaiból. Budapest 1975, 49-50. (Tandori Dezső fordítása). Hasonló jelentőségű esemény volt, amikor 1919-ben Weimarban a Großherzogliche Sächsische Kunstgewerbeschule és a Hochschule für Bildende Kunst igazgatójává a harminchat éves berlini építészt, Walter Gropiust (1883-1969) nevezték ki. Gropius, akit Henry van de Velde már 1915-ben javasolt a posztra, 1919 márciusában egyesítette a két iskolát, és a következő hónapban megjelent manifesztumában Staatliches Bauhausnak nevezte el az összevont intézményt - egy olyan név ez, és az építészet, formatervezés és művészet olyan új megközelítése, illetve egy olyan manifesztum, amely más hasonlókkal ellentétben ma is éppen olyan szenzációs, mint megjelenésének napján. A Bauhaus stílusában és megközelítésében teljesen más, és mindenekelőtt modern dinamika nyilvánult meg. „Minden alkotótevékenység végső célja az épület!" - a manifesztum híres bevezető szavaihoz mérten ugyanolyan jelentőségteliek a záró gondolatok, amelyek az idealizált jövőről adnak képet: „Akarjuk, gondoljuk el, teremtsük meg közösen a jövő új épületét, amely egyetlen alakban lesz minden: épület, plasztika, festmény, s a kézművesek millióinak keze nyomán emelkedik majd egykor az ég felé, mint egy új, eljövendő hit kristály-jelképe."" A manifesztum elé Lyonéi Feininger (1871-1956) fametszete került, amelyen egy magasba törő gótikus, mégis modern templom látható, amely a felhőkarcolók és kristályok végtelen varázsvilágát idézi fel (ld. Kat. 8-40). Mint ismeretes, a Bauhaus a következő években számos kimagasló tanárt és tanítványt vonzott magához. Nem tárgyalhatjuk itt most azt az összehasonlíthatatlan megbecsülést, amelyet hamarosan hazájában és külföldön vívott ki. Ugyanakkor fontos utalnunk arra, miért látta szükségét az iskola már 1925-ben annak, hogy Weimarból Dessauba költözzön át. Röviden azzal indokolhatnánk, hogy Türingia - különösen Weimar - az