Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Norman Rosenthal Művészet és katasztrófa Kelet-Németország gyűjteményei a nemzeti politika tükrében

1933-as hatalomátvétel előtt az NSDAP legfontosabb kísérleti terepe volt. 1929- december 8-án, akkor még Németország legkisebb pártjaként meglepetésre megnyerte a türingiai tartományi választásokat; bár nem abszolút többséggel, mégis a koalíciós tárgyalások eredményeként - amelyeken Hitler személyesen is részt vett - az ő jelöltjük, Dr. Wilhelm Frick (1877-1946) lett a belügyi és oktatási miniszter. Fritz Saukel, az NSDAP türingiai tartományi vezetőjének szavai büszkeséget és eufóriát tükröznek: „Nagy feladatunk, hogy előkészítsük az eljövendő Harmadik Birodalmat. Megígérjük, hogy jelöltünk nem a mai államot szolgálja majd, hiszen azt meg akarjuk semmisíteni."" Ez volt az első alkalom, hogy egy náci politikus hirtelen valóban hatalomhoz jutott, és nem is habozott, hogy különösen az oktatás és a kultúra területén jelentős változtatásokat hajtson végre. Rögtön demagóg címeket viselő rendelkezéseket bocsátott ki: „A német népnek szánt négerkultúra ellen", mivel „a kultúra szinte minden területén egyre inkább idegen fajú befolyások" érvényesülnek, amelyek „alkalmasak arra, hogy a német nép erkölcsi erejét aláássák".

6 A Weimarer Staatliche Hochschule für Baukunst, Bildende Kunst und Handwerk névre átkeresztelt hajdani Bauhaus élére 1930-ban a festő, formatervező és építész Paul Schultze-Naumburg (1860-1949) személyében olyan igazgató került, aki egyben a Kampfbund für deutsche Kultur (Harci szövetség a német kultúráért) egyik első és prominens tagja volt. Ez a szervezet egész Németországban igen gyorsan terjeszkedett. Az új igazgató és a türingiai belügyminiszter, Wilhelm Frick szinte azonnal felkereste a weimari kastélymúzeumot, és úgy döntöttek, hogy a kiállítótermekből minden „modern" festményt száműznek. Ezek közé tartoztak Otto Dix, Lyonéi Feininger, Vaszilij Kandinszkij, Paul Klee, Erich Heckel, Oskar Kokoschka, Franz Marc, Emil Nolde, Oskar Schlemmer, Karl Schmidt-Rottluff festményei és rajzai, valamint Wilhelm Lehmbruck egy szobra - a művészek közül többen korábban a Bauhaus tanárai voltak. Ezen túl azt az utasítást adták, hogy a Van de Velde-épület műhelyszárnyában Schlemmer egyik freskóját fessék le fehér festékkel. Ennek a rendelkezésnek a magyarázataképpen a miniszter a következőket mondta: „Ez a művészet »semmilyen közös vonást nem mutat a nordikus német természettel, csak arra korlátozódik, hogy a keleti vagy más alacsonyabb rendű emberi fajokat megjelenítse." És azokban az időkben, amikor a német kultúra gyökereihez kell visszanyúlnunk, ez egyáltalán nem igazolható, főleg mert a weimari képzőművész-hallgatóknak tanulmányaikhoz jelentős ösztönzésre van szükségük. Németországban Weimar az a hely, ahová németek és külföldiek egyaránt mindig is azért zarándokoltak, hogy a »német lelket és szellemiséget a múltjuk alapján megtapasztalják'-."" Visszatekintve felmerül a kérdés, hogy a Bauhaus - a weimari szellem utolsó virágkorában - miért éppen ezt a mesebeli domboktól és erdőségektől körülvett várost szemelte ki otthonául. A jövőt természetesen senki nem láthatta előre, és sok német, köztük újságírók is, sőt a türingiaiak maguk is sokan azt gondolták, hogy a weimari politikai események átmenetiek, vagy inkább egyfajta „vidéki kísértetjáráshoz" hasonlatosak. Ahogyan Schlemmer 1930. november 27-én naplójában feljegyezte: „A weimari múzeumban végrehajtott képrombolás éppen olyan művészeket érintett, akiknek igazi német szellemű gondolkodásához és érzelmeihez nem férhet kétség."

8 Az efféle kérdésekre nincsenek egyszerű válaszok. Ezeket Weimar és környéke hosszú és sokrétű történelmében, annak szimbolikus jelentésében kellene keresnünk, így nem csupán a „németség" önmagáról alkotott képében, hanem a megtisztulás és megújulás történelmi helyszínében is. Ez mind pozitív, mind szélsőségesen negatív eseményekhez is vezetett, kezdve Luthernél és a képrombolásnál, illetve az új ikonográfia kialakításánál, amely Luther személye körül - mint az új, közvetlenül Krisztustól származó igazság közvetítője körül - kialakult. A Bauhaus - amely maga is a megújulás egyik sejtje volt - a nácik diadalával véget ért. A nemzetiszocialisták a populista radikalizmus sajátos formáját művelték, amely például olyan jelenségben csúcsosodott ki, mint a Weimar határában felépített buchenwaldi koncentrációs tábor, és amely végül Németország végső vereségéhez és kettéosztásához vezetett. Később, 1947 után Weimar a szovjet övezetben létrejövő NDK megalakulásakor még egyszer szimbolikus szerephez jutott. A Bauhaus „gleichschaltolása" azonban kétségtelenül egy olyan jelenség legvilágosabb példája volt, amely a radikális megújulás sok szempontból hasonló - mégis teljesen más eredményekhez vezető - eszméiben fejeződött ki. Az egyik oldalon a szabad véleménynyilvánítás, a modernség, a kreatív képzelőerő megerősítése áll, a másik oldalon pedig konformitáskényszer és olyan elképzelések, amelyek egy letűnt vagy valójában soha nem is létezett történelem, illetve stiláris diktatúra hamis képein alapult. 5 Idézi Brenner, Hildegard: Die Kunstpolitik des Nationalsozialismus. Hamburg 1963, 22. 6 Idézet uo., 23, 169. 7 Idézet uo., 33. 8 Idézet uo., 34.