Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Gude Suckale-Redlefsen - Robert Suckale: Sokszínűség és bőség

Az idézet forrása: Apel, Friedmar (szerk.): Romantische Kunstlehre. Frankfurt am Main 1992, 70, 33. [Magyarul Id. Marosi Ernő fordításában: Uő. (szerk.): Emlék márványból vagy homokkőből. Öt évszázad írásai a művészet történetébői. Budapest 1976, 57.] Vö. Goethe: i. m. (26. j.), 216. Adorno, Theodor W.: Valéry Proust Museum. In: Uő.: Gesammelte Schriften, X/1. Frankfurt am Main 1977, 181. Beck, Herbert (szerk.): Der Bürgermeister, sein Maler und seine Familie. Hans Holbeins Madonna in der Stadel. (Kiáll, kat., Frankfurt am Main: Städelsches Kunstinstitut) Petersberg 2004, különösen 97. skk. Hübner galériaigazgató nem volt hajlandó, illetve képes belátni a tévedést; vö. MonschauSchmittmann, Birgit: Julius Hübner (1806-1882). Leben und Werk eines Malers der Spätromantik. (Bonner Studien zur Kunstgeschichte, 7.) Münster-Hamburg 1993, 67. sk. A múzeum, amely a műveltség régi, merev, riasztó vonásokat viselő hatalmi szerveként tűnik fel, valójában jelentős változásokon ment keresztül. A világias klasszicizmus ellen lázadt fel a romantikus mozgalom, amely a középkori művészet „mély" és „tiszta" érzületét állította szembe a „lapos" újhellenizmussal. „Nem vagyunk már görögök", vallotta Philipp Otto Runge. A romantika egyik hangadója, Wilhelm Wackenroder, Egy művészetkedvelő szerzetes szívének kiöntése című művében (amely 1796-ban névtelenül, Ludwig Tieck előszavával jelent meg) így írt: „A képtárakat vásároknak tekintik ... Pedig templomoknak kellene lenniük, amelyekben csendes és hallgatag alázatban és szívet felemelő magányban szeretnénk csodálni a nagy művészeket, a földiek közül a legnagyobbakat, s műveik hosszas, állhatatos szemlélete által felmelegedni a legelragadóbb gondolatok és érzések napfényében. A nemesebb műalkotások élvezetét az imádsághoz hasonlónak tartom." Wackenroder azonban azt is írja, hogy „a művészet tulajdonképpen nem tanulás útján születik, és nem lehet tanítani",

2

" és ezzel vitatja a múzeum hasznosságát a művészképzés terén. A romantikusok és még inkább a realisták közül sokan valóban lebecsülték vagy teljesen tagadták a múzeumnak mint a művelődés helyének értékét. Minden új művészeti irányzat saját művészettörténetet konstruált magának, és más-más ősökre hivatkozott. Ez jól megfigyelhető Raffaello átértékelésének példáján: a romantikusok a korai müveit tartották többre, amelyeken Raffaello még tanára, Pietro Perugino érzelmes művészetét követi, ellentétben a klasszicisták akkoriban uralkodó véleményével, amely szerint a késői művek művészi tökélye a nagyobb érték.

2y A romantikusok közül a Caspar David Friedrichet körülvevő csoport, amely a természet tanulmányozását szorgalmazta, a múzeumokban nem válhatott jelentőssé, ellenben a nazarénusok és később a düsseldorfi festőiskolában végzett művészek igazgatói állásokat foglaltak el az akadémiákon és a galériákban, ahol hozzáfogtak elképzeléseik megvalósításához. Drezdában Julius Schnorr von Carolsfeld, a nazarénusok egyik vezéralakja 1853 körül a képtár igazgatójaként átrendezte a kiállítást: Raffaello Sixtus-Madonná'ylt a galéria nyugati végében egy önálló teremben helyezte el, Meyer polgármester Madonnáját, a Hans Holbeinnek tulajdonított festményt ennek ellenpontjaként keleten. Azzal, hogy két 1500 körüli Mária-képet tett a középpontba, a vallásos historia-képet a festőművészet vezető feladatává avatta: visszaadta neki azt a szerepet, amelyet legkésőbb a forradalom idején veszített el. A múzeum csak kullogott a művészeti élet mögött, illetve legszívesebben nem vett volna arról tudomást. Az pedig, hogy Itália és Németország művészete került a fő tengelybe, a művészettörténetről egy nacionalisztikusan leszűkített képet közvetített, amelyből Franciaország kimaradt, jóllehet a festészetben akkor már érzékelhetően átvette a vezetést. A múzeum konzervatív jellege már korán általános gyanakvást ébresztett: „A »muzealis« kifejezésnek a német nyelvben barátságtalan színezete van ... A múzeumokat és a mauzóleumokat nem pusztán a fonetikus asszociáció kapcsolja össze. A múzeumok a műtárgyak családi sírboltjai."

3

" A fejedelmi gyűjteményekből létrejött múzeumokat eleinte nemesi rangú udvari emberek vezették, akik a művészekhez fordultak tanácsért. A 18. század végétől kezdve vették át maguk a művészek az igazgatást. A Holbein drezdai Madonna járói folytatott polémiában azonban hamar megmutatkozott, hogy ez a feladat meghaladta az erejüket. Darmstadtban felfedezték a kép másik változatát. Nyomban fellángolt az egész művészeti világot megmozgató vita, hogy melyik az eredeti. A művészek, akik Schnorr von Carolsfeld és utóda, Julius Hübner múzeumigazgató köré csoportosultak, a szépség kritériumához ragaszkodtak mereven, a művészettörténészek és a restaurátorok a valódiságéhoz. A képek együttes kiállítása 1871-ben a szakértők csoportjának győzelmét erősítette meg.

31 Ez nemcsak azt jelzi, hogy a múzeum ideálját megalapozó szépségeszmény nem szolgálhatott többé a válogatás alapelveként, de azt is, hogy megváltozott a kvalitás fogalma. A történészek jobban bele is tudták érezni magukat a késő középkor idegen világába. Tehát a berlini múzeumok példája nyomán, ahol mindig tudósok alkották a vezetőséget, Drezdában a történeti képeket festő, késő nazarénus Hübner helyébe 1882-ben a művészettörténész Woermann lépett. A múzeum koncepciójában az egységesítő hatású architektúrát, a nagy termek és a kabinetek sorjázását ezzel párhuzamosan a helyiségek kialakításának és a műtárgyak elrendezésének változatos, egyénibb megoldásai váltották fel. A 19. század folyamán minden történeti koncepció és filozofikus térprogram arra a sorsra jutott, hogy eljárt felette az idő. Alábbhagyott a buzgalom, hogy új elrendezésekkel és a terek dekorációjának átalakításával új meg új teorémákat juttassanak érvényre. A művészeti múzeum a mesterművek és a nagy művészek bemu-