Endrődi Gábor – Zwickl András szerk.: Luthertől a Bauhausig, Nemzeti kincsek Németországból (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

Gude Suckale-Redlefsen - Robert Suckale: Sokszínűség és bőség

tatásának és ezzel az esztétikai élvezetnek és a zseni előtti hódolatnak a helyszínévé vált. Egyre inkább az eredetiség és az esztétikai kvalitás vette át az ítéletalkotás központi kategóriáinak szerepét. Wilhelm von Bode, a berlini múzeumok pápája megpróbálta a képeket visszatenni eredeti keretükbe, vagy azoknak megfelelőket felhajtani a műkereskedelemben. A termek kialakításában és a műtárgyak összeállításában lazán összefűzött együttesek létrehozására törekedett, amelyek hangulatukkal sejtetik a tárgyak eredeti kontextusát. Ezt például különböző műfajok összekapcsolásával vagy eredeti, valamilyen hasonló térből származó mennyezetek beépítésével érte el, míg másutt minden korszak bemutatásához annak megfelelő historizáló helyiségeket terveztek, így idézve fel az eredeti atmoszférát. Ebben a művészetfelfogásban egy másolat, bármilyen nagy mestermű után készült is, még egy másodrangú eredetinek az értékét sem érhette el. Ezért letettek arról, hogy eredetiket és gipszöntvényeket, illetve másolatokat állítsanak ki együtt. A gipszgyújteményeket elkülönítették, vagy - a mesterművek másolataihoz hasonlóan - a raktárakba száműzték őket. Ezzel egyúttal azt az elképzelést is sutba dobták, hogy az egész művészettörténet az összes szakaszával és szétágazásával együtt bemutatható egyetlen múzeumon belül. Uton a 20. század felé Az 1900 körüli általános mozgolódás lendületet vitt a múzeumi életbe is. 1900 és 1920 között Németországban 210 múzeumépületet emeltek, majdnem annyit, mint az egész megelőző évszázadban.

32 A művészettörténet professzionálissá váló tudománya kitűnő, ma is mintaszerű katalógusokat, tanulmányokat és vezetőket állított elő.

33 Sok muzeológus komoly erőfeszítéseket tett, hogy a rábízott müveket közel hozza a közönséghez, és nem is csak a művelt polgárság köréből érkező műbarátok szűk köréhez. Ebben az iparművészeti múzeumok kurátorai különösen nagy szerepet játszottak. A művészet és a kézművesség között a 19. század elején megjelent egy árok, amely idővel egyre mélyebb lett. A weimari múzeumalapítás céljaként már Goethe is arról beszélt, hogy annak mintákat kell a kézművesek kezébe adnia. Berlinben Karl Friedrich Schinkel és Peter Beuth az 1820-as évektől a kézművesek és az iparosok ízlésének emelésén fáradozott. Mégis, először a londoni világkiállítás - amelyet 1851-ben a szász-coburg-gothai családból származó Albert királyi herceg védnöksége alatt a Kristálypalotában rendeztek meg - vezetett azoknak az iparművészeti múzeumoknak az alapításához, amelyektől az ízlés fejlesztését várták. Az akkori történelemszemlélet alapján ez azt jelentette, hogy minden korból és minden kultúrnéptől gyűjtöttek és mutattak be mintákat. De csak 1871, a nemzeti egység kivívása után, illetve azután, hogy az 1873-as bécsi világkiállításon a német termékek katasztrofálisan szerepeltek („olcsó és rossz"), kaptak szárnyra azok a törekvések is, hogy visszanyerjék, illetve növeljék e termékek piaci részesedését a nemzetközi kereskedelemben. Ezek a törekvések különösen sokfélék és tartósak voltak Kelet-Németországban. A múzeumalapítások első hulláma az 1870-es évekre esett (Lipcse 1873, Drezda 1876, Chemnitz 1876, Halle 1882). Ezt meg kell különböztetni a Werkbundtól és más, századforduló utáni reformmozgalmaktól, amelyek közé soroljuk a Dresden-Hellerauban működő Vereinigte Werkstáttét is. Ez a mozgalom a húszas években, a hallei Burg Giebichenstein iparművészeti iskolája és mindenekelőtt a Bauhaus (Weimar, Dessau, Berlin) révén tett szert világhírre. A múzeumok tevékenyen részt vettek a reformmozgalomban, mint például az ún. Grassi-vásárok mutatják. A múzeumi és a kiállítóterek kialakításának fejlődésében új korszakot nyitott a Száz év német művészetének kiállítása, 1775-1875, amelyet Hugo von Tschudi rendezett, és Peter Behrens tervezett 1906-ban a berlini Nationalgalerie termeiben. E termek buja II. Vilmos kori dekorációját takarékosan díszített fehér vászonnal rejtették el, a képeket pedig egy sorban, nagy térközökkel elválasztva függesztették ki. Az új felfogás gyorsan elterjedt: 1914-ig szinte minden múzeumban búcsút mondtak a falak hagyományos, sűrű „kikövezésének", és törekedtek a megvilágítás javítására is. Hans Posse, a drezdai képtár megreformálója kijelentette: „a műalkotásoknak, mint minden individuális lénynek, fényre és levegőre van szükségük".

34 Az archeológus Adolf Furtwángler ennél is tovább ment: „Minden igazán jó műtárgyat lehetőség szerint el kell szigetelni; meg kell neki adni, hogy egyedül juthasson szóhoz, máskülönben nem lehet megérteni".

33 Ennek érdekében a Semper-féle dekoráció egy részének elpusztítását is vállalták; ezzel kezdődött meg a 19. századi művészet elleni purista hadjárat. Sheehan, James J.: Geschichte der deutschen Kunstmuseen. Von der fürstlichen Kunstkammer zur modernen Sammlung. München 2002, 226. Csak egyet emeljünk ki ezek közül: Brinckmann, Justus: Das Hamburgische Museum für Kunst und Gewerbe. Hamburg 1894 - ragyogó, könnyen érthető bevezetés a használati tárgyak művészetének technikáiba és történetébe. Az idézet forrása: Marx-Magirius: i. m. (15. j.), 21. Furtwángler: i. m. (21. j.), 92; Ld. még Sheehan: i. m. (32. j.), 278.