Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - JACK FLAM: Fauvizmus, kubizmus és az európai modernizmus

különböző értelemben használta a „fauve" kifejezést. Először a nyárspolgárok és az akadémikus festészet képviselőinek várható reakciójára utalt, akik feltehetően úgy fognak nekiesni Matisse festményeinek, mint a vadállatok. Vauxcelles bátornak nevezte Matisse-t, „mivel tisztában volt vele, hogy beküldött képeinek sorsa leginkább a cirkuszi vadállatok elé dobott keresztény szüzekéhez lesz hasonlatos". Később, ugyanitt, éppen ellenkező értelemben, Matisse és kollégái műveinek hatását jellemezte Vauxcelles a „fauve" kifejezéssel. Albert Marque szobrász két, inkább hagyományos szobrával kapcsolatban jegyezte meg, mennyire meglepő ilyen művekkel találkozni „a tiszta színek orgiája közepette: Donatello a vadak között" [„au milieu de l'orgie des tons purs: Donatello chez les fauves"].

1

' A „fauvizmus" és „fauve" szavak későbbi használatát a megszokás és a kényelem diktálta: Matisse, Derain, Vlaminck és mások 1905-1906 körüli, élénk szín- és ecsetkezelésű festményeire utaltak ezekkel a kifejezésekkel. Tulajdonképpen nem könnyű ezeket a festményeket egységes csoportként kezelni; ami közös jellemzőként elmondható róluk, az mindössze annyi, hogy a vörös és a zöld pólusok közé rendelt telt színárnyalatokat használták, és közvetlenül a természet után készültek, egyfajta közvetlen megfigyelés és helyszíni improvizáció gyakorlatát követve. (Valójában a legtöbb fauve kép megfestése sokkal kevésbé volt spontán, mint amilyennek tűnik. A spontaneitás hatásának elérésére törekedtek, akkor is, amikor a mű gondos tervezés és tudatos kivitelezés eredményeképp jött létre.) Mivel a stílusjegyek a különböző művészek munkáiban és ugyanakkor egy adott művész különböző alkotásaiban különbözőképpen jelennek meg, ezért inkább egyfajta művészi magatartás, mint stílus az, amit általában fauve festészetnek nevezünk. De van egy vonás, amely a legtöbb fauve festményre jellemző: a fauvizmus - ellentétben az impresszionista festészettel - határozottan kiemeli a természeti világ ábrázolását a naturalizmus hatásköréből. Például a jellegzetes, fauve-os, vörös-zöld színharmónia tulajdonképpen az impresszionisták által használt természetes fény kromatikus harmóniájának (sárga/lila vagy narancssárga/kék) tagadása. Gyakran halljuk, hogy színhasználatukkal a fauve festők új fényviszonyokat hoztak létre; valóban, de ez egyfajta természetellenes és agresszív fény, ami 1905-ben ugyanolyan provokatívnak számított, mint az eltorzult formák, amelyekkel ezt a színhasználatot többnyire együtt alkalmazták. „Harmóniáik már nem dalolnak, hanem üvöltenek" - írja Michel Puy 1907-es szövegében. Ezekkel a művészekkel szemben, folytatja, „senki nem maradhat közömbös, dönteni kell, vagy óvatosan elfogadni őket, vagy irtózattal elfordulni tőlük".

6 A különböző tárgyak és textúrák közötti különbségtevés világát a fauve festészet egy új felfogásmóddal helyettesítette: a festmény - más szóval, a festett jelek összessége, mely egyszerre prezentálja önmagát, és törekszik arra, hogy reprezentáljon valami mást - egy új entitásban egyesíti a tartalmat és a formát. Ez az entitás, melyet leíró entitásnak is nevezhetünk, egyidejűleg kelti életre és egyben meg is haladja az általa leírt fizikai objektumokat, amelyeket leír. Ez azt eredményezi, hogy a leírás tárgya az ábrázolás által a szó szoros értelmében átalakul. Az ábrázolt objektumok nem őrzik meg valóságos textúrájukat, fényvisszaverődési tulajdonságaikat vagy helyi színeiket, és formájuk is gyakran erősen torzul. A fauve festményeket szubjektívnek érzékeljük, de nagyon sajátos módon. A leíró entitások bizonyos értelemben olyanok, mint a belső tájképek, a művész látványélményei nyomán keletkező érzéseinek kivetülései. S bár meglehetősen individuálisak, mégsem az alkotó konkrét érzelmeit tükrözik, Henri Matisse: Nő japán ruhában a tengerparton, 1905 Olaj és ceruza, vászon; 35,2 x 28,2 cm The Museum of Modern Art, New York Purchase and partial anonymous gift. 709.1983 Digital image © 2006, The Museum of Modern Art I Scala, Florence © Succession H. Matisse I HUNGART 2006 hanem azt a módot, ahogyan a művész az egyetemes érzés ideáljával, egy energiától folytonosan reszkető világgal azonosul. Ez a valóságértelmezés rokon avval, amelyet Paul Claudelről szóló esszéjében Jacques Rivière írt le 1907-ben: „A világ mindenekelőtt mozgás, minden dolog és létezés mozgás; az, amit anyagnak nevezünk, nem oka vagy helye a mozgásnak, hanem egyszerűen a mozgás során keletkezett »különfele elrendezesek«, formák sokasága. Maga az ember is egy rezgés, szelleme pedig mozgás."

7 A leíró entitás egységes szubsztanciájának gondolata a fauve festészetben újabb festői metaforák megalkotásának lehetőségét teremtette meg. Ezek a metaforák a festmény tárgyának egymástól fizikailag elkülönülő, az ábrázoló stílus által egységesített részeinek kölcsönhatásán alapultak. Matisse La Japonaise au bord de l'eau (Nő japán ruhában a tengerparton) című 1905-ös festményén például a női test és a táj elemeit nem kontúrok, hanem színek különítik el egymástól, valamint az ecsetvonások ritmusának váltakozása, amint különböző dolgokat ír le velük a művész. Mindennek eredményeképp értjük meg, hogy a nő és a táj kölcsönhatásban állnak egymással. A nő belső energiája kisugárzik az őt körülvevő tájra, a táj pedig ugyanakkor visszaáramoltatja az energiát a nőre. Ezen a festményén Matisse a különböző rendű dolgok között az ecsetnyomok és színkontrasztok által létrehozható metaforikus kölcsönhatást hangsúlyozza. Egy különösen megkapó trópus (alakzat) által az örvénylő vízfoltokat a nő japán ruháján úgy festette meg, hogy azok az alakját körülvevő víztömeg transzpozíciójaként hatnak.