Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)
PÁRIZSTÓL NAGYBÁNYÁIG - PÁRIZS - PASSUTH KRISZTINA: A Dôme kávéház
de la Haute-Loire-nak az ablaka, amelyben Rippl-Rónai 1910-ben megszállt, és aminek a szobáját lefestette (kat. sz. 216.). 1 „Abban az időben, amikor én Párizsba érkeztem, még meglehetősen gyéren lakott volt az a negyed, amely a későbbiekben a Montparnasseszá vált - emlékezett vissza Csáky József az 1908-as évre. 2 - Sok külföldi telepedett itt le a szabad akadémiák miatt, itt volt például Delécluse akadémiája. De akkor még nem olyan volt a Montparnasse élete, mint amilyennek ma ismerjük." 3 A változásról és a helyszín fontossá válásáról egy másik magyar, Orbók Attila is tudósított, arról, ahogy a tízes években „Párizs igazi művésztársadalma dezertált és a másik »hegyre«, a Montparnasse-ra vonult, ahol régebben is voltak ugyan művészkávéházak, de ma már valamennyi branche - piktor, muzsikus, szobrász, író - itt tanyázik." 4 Ebben a soknemzetiségű negyedben találtak magukra a magyarok is, méghozzá - Bölöni György véleménye szerint - igen korán. „Párizsban már magyar negyed is van - írja Bölöni 1906-ban. - A Montparnasseon, a Szajna bal partján felfutó hegyen, művészházak között és bohémtanyák környékén [...] A párizsi magyarnegyed, a Montparnasse gyarapszik. Boulevard-jain magyar szó üti meg fülünket. Valamikor a Verlaine negyede volt ez. Meg Whistleré. Meg másoké is, mert ez igazi művésznegyed. Egyik sarkán van a Julian Akadémia, azután a Colarossi, a Grande-Chaumière és a művészetnek sok más iskolája. Itt laknak a magyar piktor fiatalok. Habzsolni akarnak gyorsan Párizs művészetéből. De hamar megjön a kínlódás. Vergődnek és végül - letörnek. Fáradtan és munkakedv nélkül érik el újra a hazát. Sehol annyi piktortehetség, mint nálunk. Sehol annyi meg nem futott út és annyi felfordult nagyság!" 5 Bölöni következtetései, negatív hangvétele ma már kicsit túlzottnak tűnik. Mert hiszen éppen a leírtakból derül ki, hogy már 1906-ban, nem sokkal a fauvizmus első bemutatkozása és Gauguin felfedezése előtt a magyarok már ott voltak, és részt vettek Párizs intellektuális életében. Erre pedig szervezett formát az akadémiák nyújtottak nekik. Lazább, saját maguk által választott kereteket viszont azok a kávéházak, amelyekben napjaik, pontosabban estéik nagy részét töltötték. Ezek a maguk módján, kötelezettségek és rendszer nélkül, de ugyancsak számos információval, új szemlélettel gazdagították őket a személyes ismeretségeknek, a vég nélküli beszélgetéseknek és vitáknak köszönhetőn. Adolphe Basler Párizsban élő kritikus ezt úgy tekintette, mintha egyetemet látogatnának, csak éppen „doktrínák és penzumok nélkül". 6 Noha az európai kávéházak népszerűsége csak az 1900-1910 közötti években ért el a csúcsra, szokásaik, íratlan törvényeik már a 19. századtól kezdve kialakultak. A Döme kávéházat 1896-ban nyitotta meg tulajdonosa, Paul Chambon. Kezdetben amerikai diákok látogatták, akiket elsősorban a hátsó termekben meghúzódó biliárdasztalok vonzottak. Leo Stem viszont pókért szeretett itt játszani. 7 A változás tulajdonképpen csak 1903-ban következett be, amikor a teraszon és a belső termekben megjelentek a német vagy „germanofon", illetőleg középés kelet-európai vendégek: Rudolf Levy, Walter Bondy, Wilhelm Uhde, Jules Pascin, Hans Purrmann, Isaac Grünewald, Moïse Kisling, Adolphe Basier, Czóbel Béla, Carl Einstein, Alfred Flechtheim és természetesen még sokan mások. 8 Ha a névsort csak felületesen átolvassuk, az derül ki, hogy francia művészlátogatója szinte egyáltalán nem is volt ennek a szórakozóhelynek, csak külföldi, méghozzá elsődlegesen német, később svéd stb. Ez nyilván nem egészen felel meg a tényeknek, hiszen azt jelenthette volna, hogy a legnépszerűbb francia kávéház valójában Bölöni György és Rippl-Rónai József 1910 körül. Fotó: PIM Rippl-Rónai József: Városi forgatag (Párizsi tér), 1914 Magántulajdon más nemzetiségű művészeknek ad otthont, és mintegy kizárja saját honfitársait ebből a kávéillatú közösségből. Mindenesetre egy többékevésbé ideiglenes, állandóan mozgásban lévő, de mégis közösségnek tekinthető együttes alakult ki az évek során. 9 A különböző visszaemlékezésekből úgy rekonstruálható, hogy az „igazi" Döme kávéházat 1902-1903-ban mindössze ketten-hárman „alapították", azaz nekik (köztük Rudolf Levynek és Walter Bondynak) köszönhető, hogy az akkor már létező Dőme-ból rövidesen szellemi központ lett. A Döme egyik leghitelesebb krónikása, Friedrich Ahlers-Hestermann visszaemlékezése szerint maga a lokál az első pillanatban mély csalódást okozott, mivel éppen olyan elhanyagolt volt, mint a többi, hasonló színvonalú párizsi kávéház. A rosszul szellőztetett termek padlóját homokkal szórták fel, s az elhasznált bőrkanapékon, a barnára erezett márványasztaloknál ült és élte életét a német művésztársaság. 1902 körül véletlenül itt találkozott két vagy három fiatal, akik éppen akkor érkeztek meg Párizsba. Attól kezdve minden újonnan jött megkérdezte, hogy miért éppen itt, és miért nem másutt telepednek le, de a különböző próbálkozások ellenére mégsem tudtak elszakadni ezektől a karaktert nélkülöző, melankolikus termektől, amelyek leginkább harmadosztályú várótermekhez hasonlítottak. 10
