Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - SOPHIE BARTHÉLÉMY: Pan! Dans l'oeil... A magyar Vadak fogadtatása a párizsi szalonokban a korabeli francia kritikák tükrében (1904-1914)

A külföldi művészek számtalanszor estek áldozatul a nemzeti előítéle­teknek is. Tabarant például a skandinávokat „révedezőnek", a szlávo­kat „morbidnak" tartja, különösképpen az oroszokat, akiknek elkép­zeléseit „ügyetlennek és betegesnek" 32 ítéli. Apollinaire viszont nem osztotta ezt az érzést, szerinte úgy tűnik, hogy „külföldön az orosz fes­tők értették meg a legjobban a francia festők útmutatásait". 33 Louis Vauxcelles sem sokkal nagylelkűbb, amikor a szerinte egyébként jó kolorista magyar Hatvány Ferencet vádolja mindazokkal a hibákkal, amelyeket akkoriban a germán festőkre fogtak: „ízléshiány, nehézkes­ség, agyonhangsúlyozott naturalizmus, tömény durvaság". 34 Van még­is néhány kritikus, aki a külföldi művészek tömeges „benyomulását" a Szalonokba a francia művészet gazdagodásaként látja: „A kiállítók között igen magas a külföldiek aránya. Vannak közöttük angolok, amerikaiak, svédek, hollandok, belgák, de különösen jelentős a néme­tek és az oroszok jelenléte, és nemcsak a számukat illetően. Figyelem­reméltó az őszinteségük, tudásuk és tehetségük." 35 Egyébként éppen ez a „kifelé" való nyitás hívta életre a Salon d'Au­tomne-t, emlékeztet rá alapítója, Frantz Jourdain: „Mindenhol kutat­juk a tehetséget, az emberi tevékenység minden ágában, külföldön éppúgy, mint Franciaországban, melynek lankadó kíváncsisága nem eléggé figyel arra, mi történik a határain túl. Mi élénk érdeklődéssel követjük a külhoni művészet fejlődését [...], mert a külföldi müvek is­merete révén szélesíthetjük tanulmányaink körét, nyithatunk új hori­zontokat, adhatunk új lendületet elképzeléseinknek, ösztökélhetjük alkotóképességünket." 36 Berthe Weill szerepe a modern magyar művészet párizsi közvetítésében A kortársai által csak „La Merveille"-nek 37 becézett Berthe Weill ko­rának egyik legmodernebb galériatulajdonosa volt, s olyan tehetsé­geket fedezett fel, mint Matisse és Picasso, akiket elsőként támoga­tott és állított ki. Mindig éber figyelmét nem kerülték el a külföldi festők sem, mint pél­dául a spanyol Nonell és Picasso, a holland Van Dongen, a mexikói Die­go Rivera, a chilei Ortiz de Zarate vagy a cseh Eberl. Mindamellett ritkáb­ban szerepeltek nála a kelet-európai zsidó művészek, kivéve a lengyel Kislinget. A magyarok sem maradtak ki, amint azt azok az egyéni tárla­tok mutatják, amelyet 1908-ban szentelt Czóbelnek, illetve 1914-ben a Galimberti házaspárnak és Réth Alfrédnak. Berthe Weill maga beszél ezekről Mémo/res-jában, melyben nem minden humor és öngúny nélkül emlékezik pénzügyi nehézségeire és a fiatal tehetségek felfedezésére, a műkincspiacról és a politikáról szóló egyéb történetek mellett: „Czöbel [sic!] Béla 1908. márciusi tárlatának igen méltánylandó erkölcsi sikere van, de ez minden. Matisse, akinek az akadémián oktatását követi, erő­sen hat rá, nagyon tehetségesnek tartom." 38 Míg úgy tűnik, a kiállítást kedvezően fogadta a közönség, erre enged következtetni az „erkölcsi siker" kifejezés, a sajtóvisszhangok már távolról sem voltak ilyen egyön­tetűek: „Gauguin tanítványaként, akinek titkaival M[onsieur], Matisse és M. van Dongen ismertették meg, M. Czóbel tahitieskedve alkot véle­ményt az emberi nemről, amelyért rendszerint a szerencsétlen Darwint hibáztatják. Lenne miért nyugtalankodni, ha M. Czóbel a nekünk adott meghívón nem hozta volna fel mentségül fiatalságát. Vagyis M. Czóbel úgy akarja bizonyítani előttünk valódi festői képességeit, hogy közben tisztában van a forma elfogadhatatlan és átmeneti voltával." 39 Czóbel Béla: a legpárizsibb magyar fauve Czóbel Béla pályája a kezdetektől szorosan összeforrt Franciaország­gal, ahol ennek ellenére későn kapta meg az elismerést, pedig többet állított ki Párizsban, mint Magyarországon. Louis Vauxcelles, a Gil Blas kritikusa az 1907-es Salon des Indépen­dants-ról szóló beszámolójában igencsak erősen nyomta meg a tollát. Abban lelte kedvét, hogy listát készített a Vadak csoportosulásáról, és itt különösen ellenséges Czóbellel: „A Fauve-ok! [...] Matisse úr, Fauve-főnök; Derain úr, Fauve-alfőnök; Othon Friesz és Dufy, Fauve­követők; Girieud úr, bizonytalan Fauve, disztingvált, olaszoskodó; Czóbel úr, faragatlan Fauve, magyar vagy lengyel; Bereny úr, Fauve-ta­nonc; és Delaunay úr, gyerekes Fauve-ocska." 40 És így folytatja kicsit lejjebb: „M. Czóbel pedig egy őrült autodidakta, aki mindent fordítva csinál." Ugyanezeket a sértéseket találjuk hat hónappal később az Salon d'Automne-ról írt cikkében is: „M. Czóbel hebegő, műveletlen idegen." 41 De nem csak Vauxcelles vette rendszeresen tollhegyre a magyar festőt. Kollégája, Jean-José Frappa szintén csípős kommentárokkal illette az 1906-os Salon d'Automne kapcsán: „A sok helyet elfoglaló szörnyűsé­gek közül, amelyeket nem lehet nem észre venni, említsük meg egy bi­zonyos Czóbel műveit, aki Magyarországról érkezett, és olyan remek­műveket hozott, amelyekről szívesen lemondtunk volna. Un Jour clair [Derült nap] című képe már önmagában megéri, hogy ellátogassunk az Salon d'Automne-ra. A háttérben egy nő, feje mint egy birkapásztor­lányé, meg egy szegény ördög, aki szájából egy slagot okád. Ez aztán a gyönyörűség." 42 J. C. Holl Czóbelt a „festői torzítás és a színőrület" „zavarosnak" ne­vezett híveivel társítja, mégis elismeri, hogy van benne valamiféle te­hetség: „Mi közük van a Művészethez Matisse, Wlaminck [sic!], Van Dongen, Manguin, Friesz, Derain, Dufy, Delaunay, Metzinger urak, és nem is folytatom kicsodák mázolmányainak [...] vagy a naiv tapétázó M. Czóbelnek, akinek azért nem kell lebecsülni a kvalitásait, de még ha egybegyúrnánk is őket, akkor se lenne belőlük semmi." 43 Henry Eon, a Siècle kritikusa is beveszi Czóbelt a francia fauve-okat il­lető bírálatába: „Igaz ugyan, hogy Matisse, Crobel [sic!], Camoin, Derain és hasonszőrű társaik némely elképesztő fintora nem éppen al­kalmas a kényes akadémia hírnevének alátámasztására, de azért leg­alább helyenként találunk összeszedett, valódi, markáns tanulmányo­kat." 44 Hasonlóképpen ír André Pératé, a Gazette des Beaux-Arts kri­tikusa: „Amikor MM. Matisse, Othon Friesz, Derain, Braque, Dufy és Czóbel a Libre Esthétique szalonján állítanak ki Brüsszelben, természe­tesen a külföldi szekcióba kerülnek; jó lenne, ha megőriznék ezt a cí­met Párizsban. Nem Függetlenek (Indépendants) ők, csak zavarosak, a latin lélek ellen lázadók, és torzképződményeik, amelyeket a díszlet elengedhetetlen elemének akarnak feltüntetni, önkéntelenül is meg­döbbentő karikatúrák." 45 Van azért néhány olyan kritikus is, aki kedvezőbb véleményt mond a magyar festőről. Boisard, a Monde lllustré-ban például úgy tűnik, nem osztja kollégája, Frappa véleményét, még ha kissé meg is rökö­nyödik Czóbel művein: „Jócskán független monsieur Czóbel Bela (ahogy Budapesten mondják) is, egy másik magyar művész, akinek hatásos egyedi vonásai figyelhetők meg a Portrait de moi-même [Ön-

Next

/
Thumbnails
Contents