Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - SOPHIE BARTHÉLÉMY: Pan! Dans l'oeil... A magyar Vadak fogadtatása a párizsi szalonokban a korabeli francia kritikák tükrében (1904-1914)

Általában konzervatív és idegengyűlölő kritika A kor újságcikkeinek tanulmányozása azt mutatja, hogy a kritika általánosságban véve értetlen volt a modern megnyilvánulásokkal szemben, szüntelen ócsárolta, durván kigúnyolta azokat, és gyakran nyíltan ellenezte a párizsi Szalonok megnyitását a külföldi művészek előtt. Matisse-t és fauve barátait - meghökkentően szélsőséges koloritjuk és torz formáik miatt - rendszeresen olyan sértő gúnynevekkel illették, mint amilyen az „

incohérents" (szétesők) vagy „

invertébrés" (gerincnélküliek). Egyes kritikusok pedig nem átallották a pszichiátriára utaló szavakat használni, mint például Valensol, a Petit Parisien cikkírója, aki az 1904-es Salon d'Automne-t a „művészet bolondokházához" hasonlította, melyet „ördöngös epilepsziások" népesítenek be!

19 Elismerték ugyan Matisse zsenijét, de igen sokszor felrótták neki, hogy elpocsékolja a tehetségét, „színes különcségekben"

20 tévelyeg, máskor meg „szenvedélyes kutatásba" veti magát.

21 Sokan voltak, akik - mint Charles Morice, Maurice Denis vagy Apollinaire (aki egyébként Matisse és a fiatal festészet buzgó védelmezője volt) - helytelenítették, hogy túl sokat foglalkoznak elméleti kérdésekkel. Ezek az éles kritikák a külföldi művészeket is elérték, akiket gyakran középszerű vagy éppen túlzó imitátoroknak bélyegeztek; a túlzó jelzőt általában a szlávokkal kapcsolatban használták. Jean Tehr, a Libertairetől, egy kalap alá vette a magyar Czóbelt és Márffyt a lengyel Munchowskyval, Kolopawskyval és Zakkal, akikben nem látott mást, mint „egy csomó rendellenes festőt, akik ostoba módon majmolják a zseniális őrült, Van Gogh művét".

22 Hasonló gondolatokat lehet felfedezni a következő évi Salon d'Automne-ról szóló beszámolókban is: „A külföldieket egyáltalán nem hagyja érintetlenül az, ami a mi fiatal festőinket foglalkoztatja. A festészet és a szobrászat legújabb irányzatai szenvedélyes követőkre találnak közöttük, néha azt lehet látni, hogy átesnek a ló másik oldalára, mint egyes cseh és magyar festmények vagy lengyel szobrok esetében, amelyekből talán túlontúl sok is van, és amelyek egy homorú tükör torzításaihoz hasonlatosak."

23 Paul Jamot-nak ez az akkor még árnyalt kritikája négy évvel később, Gabriel Mouret tollából már sokkal erősebb és élesebb: „Látogassanak csak el a Salon des lndépendants-ra: katalógussal a kézben járják végig figyelmesen a kiállítást, és látni fogják, hogy csak úgy hemzseg a külföldiektől; amerikaiak és csehek, lengyelek és dánok, angolok és oroszok, spanyolok és magyarok, olaszok és törökök válnak követőikké, akik még túlzásba is viszik megoldásaikat, élharcosok lesznek, akiknek fejére koszorút fon és szobrot állít nekik az avantgárdnak nevezett kritikusok és műkedvelők sznobizmusa."

24 Az 1911-es Salon d'Automne kapcsán René Jean ugyanezt állapította meg: „Nem csak itt állapítható meg egyedül, hogy néhány külföldi eltúlozza és eltorzítja a már amúgy is szélsőséges teóriákat."

25 Azzal vádolta, példának okáért, Vlaminck két magyar követőjét, „MM. Valy Dénest és Galimbertit", hogy „elmennek a végső határáig a [Vlaminck által alkalmazott] technikának", ami „a rajz igen csak merész leegyszerűsítéséből" áll.

26 A külföldi festőket rendszeresen vádolták azzal is, hogy ellepik a szalonokat és ártanak a kortárs francia művészetnek. 1906-ban J. C. Holl már odáig ment, hogy „a külföldi művészetnek ebben az inváziójában" „komoly fenyegetést" lát „kereskedelmi szempontból".

27 De különösen 1910-től kezdett uralkodóvá válni a francia műkritika nagy részében ez a kirekesztő idegengyűlölet. 1911 -ben René Jean például kiCsók István: Tulipános láda (Magyar csendélet), 1910. Kat. sz. 91. jelentette, „ha az avantgárd szalonokon egyszer csak külön választanák a külföldi művészeket, talán rádöbbennénk, hogy jelenlétük szerte a kiállítótermeinkben mennyire ártott a közvélekedésben a kortárs festészet hírnevének."

28 Louis Vauxcelles hasonlóan vélekedik, amikor azt mondja, „talán nem lenne haszontalan, nehogy megtévesszük a közvéleményt, egy csoportba tenni ezeket az egzotikus kiállítókat. Elkülönülnének, s a kortárs művészet nem vesztene vele sokat..."

29 E szitkozódásokat még elkeseredettebb nacionalizmussal fűszerezi J. J. Frappa, aki egy évvel később nem kevesebbet követelt, mint hogy ne engedjék kiállítani a szalonon azokat, akiket ő megvetően csak „jöttmenteknek" (métèques) nevez: „Ez az egyre csak növekvő inváziója a nagyobb részt tehetségtelen jöttmenteknek, akik nem fajunk tiszta géniuszáért jönnek, mint valaha, hanem hogy ránk erőltessék szellemük zavaros különcségeit, valóságos nemzeti veszedelem [...} A Salon d'Automne 709 kiállítójából 316 jöttment. A festészeti zsűriben 9 külföldijut 12 franciára [...] Olasz futuristák, valamint magyar és szláv »pipások füstje« szennyezi a mi francia fiataljainkat; ők az okai azoknak a nevetséges őrültségeknek, amelyekből itt néhányat példaként említünk."

30 Ez a felhívás „a francia művészet védelmére" kissé árnyaltabb ugyan némely kritikusnál, de ők is kifejezésre juttatják megingathatatlan hitüket a hazai művészet felsőbbrendűségében: „Van egy pont azonban, ahol a fejlődés általános volt, mégpedig ami a Salon d'Automne megszállását illeti az idegenek által. A sajtóban téves számadatokjelentek meg, ettől azonban még nem kevésbé magas a külföldi kiállítók aránya. Veszélyt kellene talán látnunk ebben azokkal együtt, akik mindig aggályoskodnak, akár kell, akár nem? Nem gondoljuk így. Franciaország több mint száz éve abszolút elsőséget élvez a festészetben és a szobrászatban. Ezen a téren Franciaország a nagy kezdeményező és a külföldi iskolák csak az ő alkotó szellemének visszfényei."

31