Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - SOPHIE BARTHÉLÉMY: Pan! Dans l'oeil... A magyar Vadak fogadtatása a párizsi szalonokban a korabeli francia kritikák tükrében (1904-1914)

A Société Nationale des Rippl-Rónai József: Egy magyar vidéki tanító Beaux-Arts katalógusa, és családja, 1907 1907 Ismeretlen helyen Rippl-Rónai csakhamar rangot vívott ki magának: előbb az Artistes Français szalonján 1889-ben, majd két évvel később a Société Nationale des Beaux-Arts tárlatán. A hivatalos elismerést azonban - ahogy arról a sajtóban megjelent méltató visszhangok tanúskodnak - első egyéni kiállítása hozta meg számára, melyet 1892-ben rendeztek az Osztrák-Magyar Monarchia akkori nagykövetségén, a Galliera-palotában.

8 Még egyértelműbb sikert aratott a Champ-de-Mars szalonján 1894-ben, ahol Grand-Mère (Öreganyám) című képét nagy lelkesedéssel fogadta a párizsi kritika. Gauguin, akivel 1894-ben találkozott, Maurice Denis és a Revue Blanche igazgatója, Thadée Natanson, akiket szintén meghódított az ifjú magyar művész, arra ösztönözték, hogy csatlakozzon a Nabis művészcsoporthoz. Ettől kezdve egymást követték a különböző díjak és kitüntetések: 1895-ben a Salon de Champde-Mars társult művésszé (artiste associé), négy évvel később pedig törzstagjává (sociétaire) választja, majd az 1900-as Világkiállításon két ezüstérmet is kapott: egyet metszet, egyet pedig falikárpit kategóriában. Élvezte a kor ismert galériáinak (Bing, Durand-Ruel, BernheimJeune) és a Nabis barátainak a támogatását, sőt a kritika jóindulatát is, 1902-ben mégis úgy döntött, hogy hazatelepül, de Magyarországon kezdetben sokkal visszafogottabb fogadtatásban részesült.

9 Három évnek kellett eltelnie, mire újra küldött műveket a Société Nationale des Beaux-Arts Szalonjára, amelynek hűséges vendége maradt.

10 Utoljára 1907-ben vett részt a Szalonon, s csak két vásznat állított ki, melyek témájuknál fogva kétfajta kötődéséről tanúskodnak; egyfelől a szülőföldjéhez, Magyarországhoz, másfelől a fogadott hazájához, Franciaországhoz való ragaszkodását mutatják: Une famille de Provence en Hongrie (maître d'école et sa famille [Egy magyar vidéki tanító és családja, az egykorú katalógusban: 1015.]) és Aristide Maillot chez lui (Aristide Maillol otthonában, 1016.).

11 E művek akkor teljesen visszhang nélkül maradtak, semmilyen említést nem tett róluk a sajtó. Az is érdekes, vajon miért nem vett részt a Salon des lndépendants-on, ahol pedig rendszeres kiállítók voltak szimbolista barátai, vagy az új Salon d'Automne-on, melyet egy évvel azután rendeztek, hogy ő otthagyta Párizst. Rippl-Rónai később többször is visszatért Franciaországba, de már inkább családi okok miatt.

12 Csók István: a Szalon mindenki által elismert festője Rippl-Rónai példáját követve, budapesti és müncheni tanulmányai után Csók 1887-ben érkezett Párizsba. Honfitársához hasonlóan beiratkozott a Julian Akadémiára Bouguereau és Robert-Fleury kurzusaira.

13 Egy ideig a nagybányai művésztelepen dolgozott, majd 1902-ben visszatért Párizsba, s ott telepedett le családjával, de a nyarakat Magyarországon töltötte. Ápolta otthoni kapcsolatait, és 1920 és 1932 között hazament tanítani. Franciaországban kezdetben a naturalista Dagnan-Bouveret és Bastien-Lepage hatottak rá, majd Vuillard és Bonnard Nabisesztétikája felé fordult. A magyar festő nagyon hamar beilleszkedett a párizsi művészeti életbe. Neve 1904 és 1914 között rendszeresen szerepelt a Salon des Artistes Français és a Salon d'Automne kiállítóinak listáján, és 1910-ben egyike lesz a ritka külföldi tagoknak. Rippl-Rónaihoz hasonlóan Csók is szorosan kötődött otthoni gyökereihez és a magyar népi kultúrához, ahogy arról a Szalonon bemutatott számos magyar témájú képe tanúskodik. A francia kritika elég kedvezően fogadta, bár nem beszélt róla sokat. Arsène Alexandre a Le Figaro 1906. április 30-i számában

14 igen lakonikusan említi meg, hogy a Salon des Artistes Français XII. termében van „egy elég oldott ecsetvonásokkal festett akt Csók úrtól". Ebben a teremben, melyet Alexandre a szalon „egyik legkivételesebbjének" tart, Csók Thámár

15 (442.) című képe mellett Doigneau egy breton tárgyú képe és Decamps enteriőrjei voltak láthatók. Két évvel később a Nirvana (453.) című vásznat állította ott ki, melyről azonban nem tett külön említést a kritika. Ugyanabban az évben nagy erővel tért vissza az Salon d'Automne-ra, ahol tekintélyes volt a magyar jelenlét, s három képét

16 állították ki honfitársai (Galimberti, Kernstok, Körmendi Frim, Kunffy, Márffy és Perlrott Csaba) alkotásai mellett. De még ekkor is nagyon tartózkodó a kritika, mely többet foglalkozott Matisse csendéleteivel és a többi francia Fauve műveivel. Az 1909-es Salon d'Automne-ig kellett várni, míg megszületett egy kritikus tollából a dicsérő, bár ekkor is nagyon szűkszavú kommentár Csókról, akinek „élvezetes magyar tanulmányait" a Szalon „legjobb vásznai" közé sorolják, olyan képek mellé, mint „Lebasgue elragadó tavaszí tájképei", „a kanadai Morrice élénk színű, finom tengeri látképei", Manguin „Femme en jaune [Nő sárgában] című bájos képe" és Marquet „ragyogó tanulmánya a Pont Saint Michel-rő\",

17 Az újságíró ugyanakkor fájlalja a szalon „személytelen furcsaságát", ahol a kiállítók „úgy hasonlítanak egymásra, mint a testvérek": „Rengeteg festő van ott, aki mind Charles Guérint, Manguint vagy épp Matisse-t másolja, ahelyett, hogy saját maga nézné meg, milyen a természet..."

18 Csók István műtermében. A Gyűjtő, 1912