Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - SZŰCS GYÖRGY: Disszonancia vagy új harmónia? A „neós" művészet Nagybányán

Czóbel Béla: Maticska Jenő portréja, 1904 körül Máramaros Megyei Múzeum, Nagybánya mintha elbizonytalanodott volna, mindössze négy régi, igaz nagyméretű képet küldött be. Természetesen a kiállítás belső arányai nem tervszerűen kimunkált forgatókönyv alapján alakultak ki, hiszen a hozzáférhető képek miatt előnyben voltak azok, akik huzamosabban dolgoztak, illetve laktak Nagybányán. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy Czóbel Béla kizárólag 1906 előtt készült, még „prefauve"-nak sem nevezhető festményei kaptak helyet, köztük a Ferenczy Károly hatását tükröző Leány virágos ablak előtt (1904), vagy a barátjának, Maticska Jenőnek szeretetteljes, drámai portréja (1905).

30 A neós irányt leginkább a Matisse-tanítványok, Bornemisza Géza, Perlrott Csaba Vilmos (Ziffer Sándor arcképe, 1908, kat. sz. 203.), Galimberti Sándor és Dénes Valéria, valamint a valóban markáns anyaggal fellépő Ziffer Sándor képviselték. A Párizsban Leo Stein barátságával, Matisse és Picasso ismeretségével

31 dicsekedő Mikola András képei pedig azt a folyamatot dokumentálták, amikor a legmodernebbnek számító francia impulzusok és a nagybányai festői hagyomány szintézise egy életművön belül - ekkor még kiegyensúlyozott módon - valósult meg. „Itt e kiállításon, a régiek és az újak egymás mellé állításából, a próbálgatásokból, a mellékállomásokból, az eredményekből és eredménytelenségekből áttekintést nyerhetünk a különféle áramlásokról, harcokról, fejlődésről és gyengeségről a modern művészetben. Itt feltárul a tapasztalata annak is, ami a küzdések és törekvések utolsó másfél évtizedéből megmaradt, talán egy sejtelme annak, hogy a mai kísérletekből mi fog egykor megmaradni" - foglalta össze Ruttkay-Rothauser Miksa, a Pester Lloyd szerkesztője a kiállítás tanulságait.

32 Neoimpresszionisták, neomodernek, neósok Az előzőekben vázolt időszakra és a megemlített legfontosabb művészekre vonatkoztatott „neós" kifejezést napjainkban a magyar művészettörténet-írás bizonyos egyértelműséggel használja, s nem csupán alkalmi jelzőként, hanem szakmai konszenzuson nyugvó művészettörténeti kategóriaként is kezeli.

33 A hordozójától megfosztott, a maga pőreségében is erőteljes előtag különösebb magyarázatot nem igényel sem a magyarországi szakemberek, sem az olvasók számára, más kérdés, hogy nemzetközi elfogadtatása szűk regionális (magyarországi) kategóriaként korlátozott érvénnyel bír.

34 A közkeletű etimológia szerint, a korszakban tévesen a magyarországi fejleményekre összefoglalóan alkalmazott „neoimpresszionizmus" kifejezés egyszerre gúnyos és praktikus rövidítése lenne, mely alatt azokat a nagybányai művészeket kell érteni, akik a müvésztelepen meghonosodott, természetelvű, naturalista gyakorlattal szemben 1906-1908 táján a legfrissebb francia hatásokat, elsősorban a fauvizmus színes, plakátszerü, nyers festésmódját asszimilálták festészetükben (Czóbel, Ziffer, Perlrott, Tihanyi). Azt azonban rögtön hozzá kell tennünk, hogy a fauvizmus nem tiszta formája, tehát nem Matisse, Derain és Vlaminck 1906 körüli felszabadult, már-már agresszív piktúrájának direkt lecsapódása érvényesült Nagybányán, hanem a Párizsban járt fiatalok egymástól eltérő interpretációinak megfelelő, éppen ezért áttételes, megszelídített változatai hatottak. így lehetséges, hogy az első világháborúig terjedő periódusban a konkrét képeket szemlélve találunk Matisse színvilágát idéző csendéletet (Bornemisza Géza, kat. sz. 69.), Van Gogh híres témájára emlékeztető szoba-enteriőrt (Tihanyi Lajos, kat. sz. 235.), Gauguin dekorativitását felhasználó önarcképet (Ziffer Sándor) vagy már a kubizmus eredményeit feldolgozó tájképet (Perlrott, Galimberti) egyaránt, amelyeket igen körülményes egyetlen tendencia, fogalom stb. alá betuszkolni. A különféle irányzatok együttes jelentkezése miatt a művészek is nehezen igazodtak el a szavak útvesztőjében. Kuczka Mihály 1910. május 25-én jegyezte fel naplójába a „teljesen az impresszionizmus követője", Réti korrigálása után azt a mozzanatot, amikor kollégájától, Jakab Zoltántól próbált tájékozódni a két irányzatról: „megkérdeztem mivel tér el egymástól az Impresionizmus és a Neoimpreszionizmus [sic!], az utóbbi stilizál, a természetet formálja, nem törődik a természettel sokat, csak a képpel, nagy foltokban componál úgy színben és rajzban a természetet átalakítja. Példa Van Gogh stb."

35 Nemcsak a művészeknek, hanem a különféle szinten iskolázott helyi és fővárosi publicistáknak is gondot okozott egy-egy kompozíció verbális megragadása, ezért vagy láttató erejű hasonlatokkal, a köznyelvből kölcsönzött jelzőkkel, vagy innen-onnan elkapott, többnyire a külföldi sajtóból eredő fogalmakkal igyekeztek megközelíteni a számukra szokatlan, meglepő, esetleg irritáló képeket. Kemény Simon újságíró, költő az 1906-os párizsi Salon d'Automne-on szereplő fiatalokról, Gauguinhez hasonlítva őket, ezt állapítja meg: „A mai, legújabb nemzedék, a neoimpresszionisták nem modernebbek, csak vadabbak, kiforratlanabbak nála."

36 1909-ben Réti István, tanártársa, Iványi Grünwald 1906-os budapesti kiállítását említve elégedetten konstatálja: „E kiállítása idején még nem fordult a neoimpresszionizmusból kiinduló díszítő festészet ösvényére."

37 A Művészház egyik 1910-es kiállításáról szóló ismertetőjében A Hét cikkírója a részt vevő nagybányaiak közül a „ragyogó palettájú kolorista" Pechán Józsefet, az „erős dekoratív tehetség" Szigeti Jenőt és a „stilizált vonal szenvedélyes rajongója" Götz B. Ernőt említi meg.

38