Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

TÉMÁK ÉS MŰFAJOK - ROCKENBAUER ZOLTÁN: A fauve-os hatások alakulása a modern magyar csendéletfestészetben (1905-1914)

14. Márffy Ödön: Csendélet, 1910 körül. Kat. sz. 172. Collection of Jill A. Wiltse and H. Kirk Brown III pozíció szilárdsága a cézanne-i látásmódra emlékeztet. Perlrott Csaba Vilmosnak, a Matisse-iskola rendszeres látogatójának órás kompozíciója még ugyancsak színkontrasztokkal operál, de a hátteret és az abrosz perspektíváját cézanne-osan felrakott foltokkal alakítja ki (16., 17. kép, kat. sz. 207., 208.).

13 Későbbi, érdekes de talán kevésbé átgondolt csendéletein továbbra is szívesen ütköztette a pirosat a zölddel, Matisse és Cézanne nyomán előszeretettel festett gyűrt drapériát és kis szobrot, miközben látásmódját megpróbálta a kubizmushoz közelíteni. Kállai Ernő szavai túlzott kíméletlenségük dacára is fölöttébb találóak: „Perlrott-Csaba régi magyar naturalista iskolája például a szerkezetre való törekvés minden francia hatásán keresztül is megtartotta a maga elsődleges jelentőségét. [...] Szinte groteszk vállalkozás volt tehát Perlrott-Csaba részéről, hogy a maga telhetetlen étkű festői materializmusával Matisse környezetét kereste. [...] Szerencséjére Perlrott-Csaba Matisse felé sandítva is Cézanne-ra akadt. Nem mintha Cézanne festői rendjének végtelenül finom és rejtett titkaihoz hozzáférhetett volna. De Cézanne térbeli mélysége, plasztikai ereje, eszközeinek bonyolult sokadalma mindenesetre több és rokonabb támaszpontot nyújtott számára. Cézanne rendkívül sokrétű optikája és faktúrája egyenesen kedvező alkalom volt arra, hogy szervezőkészség dolgában hasonlíthatatlanul gyöngébb, de szintén komplikált érzékű magyar örökösének formaés színzavara meglapulhasson a látszat sűrűjében. Perlrott-Csaba gyakran él az alkalommal, sőt Cézanne-nal palástolt zavaros sűrűséget valósággal rengeteggé csomózva, a kubizmusból is elles néha egyet-mást."

14 (18. kép) A Párizsban élő Galimberti Sándor és Dénes Valéria festészete 1910től egyre inkább a kubizmus irányába fordult. Vásznaik sokáig megőrizték a fauve jegyeket és vad színeket, amelyek aztán fokozatosan hajlottak a kubistákra jellemző tompább színárnyalatokba, főként barnába. A korszak egyik kiemelkedő darabja, Galimberti 1911 körül festett almás csendélete (19. kép, kat. sz. 130.), amelyben a fauve-ok által kedvelt erős felülnézet és a sebes ecsetvonások párosulnak a kubistákra jellemző kiszámított térszerkesztéssel és visszafogott színekkel. Ugyanakkor beszédes a hasonlóság Galimberti csendélete és Matisse Kehely narancsokkal című kompozíciója között is. Különösen izgalmas számunkra, ha tudjuk, hogy Matisse képe készült később! Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy Matisse Galimbertitől vett volna át ötleteket, sokkal inkább arról, hogy a fauve-os látásmód transzformációja különböző festők esetében nagyon hasonló eredményre vezethet.

15