Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - PASSUTH KRISZTINA: Francia Vadak, magyar Fauve-ok

talos mesterekhez, és főként a szabadiskolához feltehetően több érzelmi szállal kötődtek, mint Matisse-hoz vagy a párizsi művész kollégákhoz. Még akkor is, ha Nagybánya eredeti naturalista normarendszerével már nem is értettek egyet, ha hadba szálltak az idősebb mesterekkel, ha velük és egymással is szüntelen vitát folytattak. És még akkor is, hogyha kiváltak az iskolából, vagy hangsúlyozottan nem tartottak igényt a konzervatívabb mesterek korrektúrájára, sőt véleményére sem. Magatartásukban, feliepésükben sokkal inkább Nagybányához, mint a francia fauve-okhoz való tartozás tudata dominált. Mindez talán egyedül Czóbel Bélára vonatkoztatva nem állja meg a helyét, aki már ott volt az első párizsi fauve kiállításon, a Salon d'Automne 1905ös, történeti jelentőségű bemutatkozóján, ahol Henri Matisse, André Derain, Maurice de Vlaminck és mások is kiállítottak (ha nem is a híres VII. teremben, ahol a fauve festők derékhadát együttesen lehetett látni). Czóbelt még egy-két évtizedig a legelső fauve festők közt említette a francia kritika. (A fauve-okról szóló első, átfogó igényű tanulmányban Michel Puy is egyedül őt említette a nem francia művészek közül.)

8 Ugyanakkor ma, egy évszázadnyi távolságból tekintve, a nemzetközi kutatás fényében úgy tűnik, hogy a magyar festők sokkal inkább voltak fauve-ok, mint ahogyan ennek akkor tudatában lettek volna. A „magyar fauve-ok" elnevezés történeti értékű annyiban, hogy a szóban forgó festők jelentős része az 1904-1908 közötti időszakban járt, sőt huzamosan tartózkodott a francia fővárosban. A fiatal magyar művészek beiratkoztak a francia művészeti iskolákba, így elsősorban a Julian Akadémiára, a Colarossi- és La Grande Chaumiere-magániskolákba, ugyanúgy, ahogy francia vagy külföldi kollégáik. Ami ennél talán még fontosabb, hogy egy részük Matisse magániskolájában is megfordult 1908 után, illetve már előtte is kapcsolatba került a francia mesterrel. Az említett növendékek és más magyarok is állandó jelleggel tájékozódtak a legfrissebb francia áramlatokról a galériák és a szalonok kiállításain, a magángyűjtőknél (Gertrude, Leo, Michael és Sarah Stein, valamint Ambroise Vollard stb.) vagy maguknál a mestereknél, az ő műtermeikben. A passzív ismeretszerzésen túlmenően részt vettek a francia művészeti életben, kiállítottak a Salon des Indépendants és a Salon d'Automne tárlatain (Id. az erről szóló tanulmányt, továbbá a Függelék listáját), valamint a Galerie Berthe Weiliben. Együtt üldögéltek a festőkkel és gyűjtőkkel a Dôme, majd később a Rotonde kávéházban, vitatkoztak, beszélgettek, próbáltak képeket eladni, vagy festményeket másoltak a Louvre termeiben. Történetileg és egyénileg tehát jelen voltak, ott voltak. Egyesek, mint Perlrott Csaba Vilmos és Bornemisza Géza Matisse szűkebb tanítványi köréhez, mások, mint Berény Róbert, tágabb holdudvarához tartoztak. Mindez tényszerűen bizonyítható az egykori dokumentumokból, feljegyzésekből, visszaemlékezésekből. Francia szempontból fauve festőnek történetileg leginkább Czóbel Bélát lehet tekinteni. Nem véletlen, hogy az amerikai kritikus, Gelett Burgess Matisse tanácsára hét művésszel készített interjút, így - többek közt - éppen Czóbellel is.

C! Mindemellett a „magyar fauve" kategória használatát sokkal inkább a stiláris analógia teszi indokolttá. Véleményünk szerint ugyanis ebben az időszakban - és nemcsak Párizsban, hanem Nagybányán, Budapesten, Nyergesújfalun, Kaposvárt - fauve képeket festettek, legalábbis abban a szellemben, amiben a franciaországi társaik, méghozzá gyakorlatilag ugyanabban a periódusban, legfeljebb egy-két év különbséggel. Másfelől ezek a képek autonóm festői értékűek még akkor is, ha kiindulásul a hazai hagyományokon kívül a francia fauve kompozíciós rendszer, színvilág, a foltszerűre egyszerűsített struktúra adott öszHenri Matisse: Fiatal lány napernyővel, 1905 Musée Matisse, Nizza © Succession H. Matisse I HUNGART 2006 tönzést számukra. Mindezt azonban alkatuknak megfelelően a maguk módján használták fel és építették tovább. A magyar fauve képek stiláris megoldásai ugyanúgy rokoníthatók egymással, mint francia kollégáik alkotásaival. A magyarokra általában véve jellemző, hogy kevésbé szakadnak el a természetábrázolástól, mint francia elődeik. Mind portréikban, mind tájképeikben és csendéleteikben egyfajta materialitás érvényesül. Soha nem válnak kompozícióik olyan áttetszőkké, légiesekké, anyagtalanná, mint Matisse collioure-i tájlátomásai, és soha nem ütköztetik olyan vadul, lendületesen egymással a vörös és zöld színfoltokat, mint ahogyan azt Derain vagy Vlaminck teszik. A festékfoltok nem élnek vásznaikon olyan önálló életet, nem árulják el, hogy éppen most, a festéktubusból frissen nyomták volna ki őket. Jobban kapaszkodnak a valóságba, és kevésbé szárnyalnak, kevésbé közelítenek az absztrakcióhoz, mint ahogy Matisse collioure-i tájképein látható (kat. sz. 296.). A magyarok nem olyan „vadak" és végletesek, mint francia társaik. Stílusukon a nagybányai hagyományokon kívül erős nyomot hagy Gauguin szemlélete is. Neki köszönhetik a dekoratív, fekete vagy kék kontúrokat, a foltszerű elrendezést és azt a különös, tört rózsaszín árnyalatot, ami szinte minden magyar fauve tájképen megjelenik. Öszszességében teljesen önálló, a franciától egyértelműen elkülöníthető „magyar fauve" stílusról ugyanúgy nem lehet beszélni, mint ahogyan homogén „francia fauve" felfogásról sem. A párizsiak festészetében is meglehetősen eltérő áramlatok érvényesülnek, még akkor is, ha csak a legismertebbek, Matisse, Derain, Vlaminck vagy Braque kompozícióit hasonlítjuk össze. A magyarok sem különböznek jobban a franciáktól, mint azok egymástól. Ha a „magyar fauve" megjelölés jogosultságát