Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)
ITTHON ÉS A NAGYVILÁGBAN - PASSUTH KRISZTINA: Francia Vadak, magyar Fauve-ok
a francia társadalmat, amelyben éltek. Ha képeikben el is tértek ennek a társadalomnak az elvárásaitól vagy a korabeli kritikusok értékítéletétől, akkor ez semmiképpen sem volt részükről szándékolt. Hiszen a fauve-ok vezető egyéniségénél, Henri Matisse-nál konszolidáltabb, tisztesebb, a klasszikus hagyományok értelmében vett művészt - legalábbis életforma tekintetében - szinte el sem lehet képzelni. Mind Matisse, mind a társaság másik vezető egyénisége, André Derain művészi értelemben igazi „pictor doctus"-nak tekinthetők, akik az őket megelőző korok klasszikus művészetébe vetették hitüket, merítették erejüket, s abból kiindulva, fokról fokra építették ki saját világukat. 4 Miért is érdemelték ki mégis a fauve (vad) nevet? A francia társadalom, s azon belül a francia műkritika a hagyományos szalonok kiállítási kínálatához szokott hozzá, azon nevelkedett, abban érezte otthon magát. S mikor először találkozott a szalonok szemléletmódjától valóban eltérő képekkel, akkor tiltakozott ellene. Tette ezt anélkül, hogy érzékelte volna, milyen mélyen gyökerezik a fauve szemlélet a középkori és reneszánsz francia festészetben vagy a francia posztimpresszionizmusban. Ami a magyar fauve-okat illeti, velük kapcsolatosan ezt a kifejezést a korabeli - ugyancsak szélsőséges - kritika 1906 körül még nemigen használta, pedig rájuk, legalábbis szándékaikat illetően, ez a megjelölés legalább annyira illett volna. A „magyar fauve" mint művészettörténeti kategória utólagosnak tekinthető, az adott korszakban csak kivételképpen merült fel, így például Bárdos Artúrnál, aki a „legújabb magyar »fauve«"-ok között említi Kernstok Károlyt 1910-ben. 5 De egyébként ezt a megnevezést még akkor sem nagyon használták, ha éppen Matisse utánzásával vádolták a festőket. A magyar sajtó általában nem vett tudomást arról, hogy a hazai radikális fiatalokat egy Magyarországon kívüli csoportosulással, törekvéssel lehetne közvetlen, konkrét kapcsolatba hozni. Őket egyszerűen „neoimpresszionistáknak", röviden „neósok"-nak tekintették, amit hazai irányzatnak tartottak még akkor is, ha esetenként „gauguinizmus"-sal vádolták is őket. (Az amerikai fauve festőket ugyancsak a „postimpressionism" kategóriába vonták be az egykori amerikai kritikusok, főként az 1910-es londoni Manet and the PostImpressionism című kiállítás után.) 6 Az a lehetőség, hogy az úgynevezett neósok ne utánzói, másolói, hanem aktív részesei legyenek egy korabeli, eleven franciaországi áramlatnak, még lehetőségként sem merült fel bennük. Néhány éve azonban a fauvizmus történetileg is megszűnt kizárólagosan francia irányzatként létezni. A Párizsban, 1999-ben rendezett Le fauvisme ou „l'épreuve du feu" (A fauvizmus vagy a „tűzpróba") kiállítás első ízben mutatta be ezt az áramlatot úgy, mint igazi nemzetközi törekvést, számos külföldi (norvég, német, cseh, magyar, holland, svájci, orosz, finn, belga) képviselővel. 7 Ebben a kontextusban már természetes volt, hogy a magyarok is bekerüljenek az internacionális fauve seregszemlébe, még ha nem is privilegizált helyen, és nem is a legjellemzőbb művekkel. Ekkor már nem mint neósok, és nem mint a nagybányai iskola kicsi, renitenskedő, polgárpukkasztó szektája, hanem mint a francia áramlat magyar szekciója voltak jelen. Az, hogy a „magyar fauve-ok" elnevezésre az akkori szereplők nem tartottak igényt, természetesen nem csak terminológiai kérdés. A magyarok festői tudásuk nagy részét párizsi magániskolákban szerezték, és a kortárs és régebbi művészeti stílusokban, technikákban, irányzatokban való jártasságukhoz pedig leginkább a francia múzeumokban és párizsi szalonokban, esetleg magángyűjteményekben jutottak. Ennek ellenére azok, akik ott tanultak, Nagybányához, az ottani hivaHenri Matisse: A vörös tengerpart, 1905 Magántulajdon, letét. Courtesy: Courtauld Institute of Art Gallery, London © Succession H. Matisse I HUNGART 2006 André Derain: Collioure-i kikötő (A Fehér ló), 1905 Musée d'Art moderne de Troyes, Troyes © HUNGART 2006 André Derain: A collioure-i világítótorony, 1905 Musée d'Art moderne de la Ville de Paris, Párizs ©P.M.VP I Cliché: toff re © HUNGART 2006
