Passuth Krisztina - Szücs György - Gosztonyi Ferenc szerk.: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/1)

PÁRIZSTÓL NAGYBÁNYÁIG - BUDAPEST - PARÁDI JUDIT: Szintézis és megújulás a MIÉNK keretében

PARÁDI JUDIT Szintézis és megújulás a MIÉNK keretében „A Cézanne-Van Gogh-Gauguin epidémia áldozatainak rángatózásai. A 20. század első éveiben a magyar festészeti életet a kor „konzervatív" és „modern" művészeti irányvonalai mellett erős széthúzás jellemezte. Az újításokat szorgalmazó művészetkritikusok világosan elhatárolódtak a műcsarnoki festészettől.

2 Unalommal, merevséggel és fejlődésre való képtelenséggel vádolták a Műcsarnok tárlatait, amelyek az akadémikus művészet szószólói mellett alig engedtek teret másoknak. „Maradiak és hóbortosok"

3 a korabeli sajtó lapjain vívták heves küzdelmeiket egymással, előbbiek az „izmusok" nevetségessé tételével,

4 a hozzá nem értés, dilettantizmus jelszavaival próbálkoztak; míg utóbbiak az „elmaradottság", „tudálékosság", „ízléstelenség"

5 jelzőkkel sértegették a másik oldalt. 1906-ban, amikor Czóbel Béla Nagybányán bemutatta Franciaországban készült képeit, a mesterek és tanítványok sorai szétzilálódtak. Az idősebb nagybányai generáció - az egy Iványi Grünwald kivételével a művésztelep fennmaradását, saját presztízsét féltette az újítóktól. A progresszív törekvések viszont újabb megerősítést kaptak 1907-ben a Nemzeti Szalon által rendezett francia tárlaton, ahol Gauguin művei mellett néhány Cézanne-, Manet-, Seurat-, Signac-, Van Gogh-, Matisse- és Marquet-alkotást is láthatott a budapesti publikum.

6 Még ebben az évben sor került a Könyves Kálmán Szalonban az Ifjúság című kiállításon a fiatal festők bemutatkozására.

7 Itt a budapesti nézőközönség és a művésztársadalom először szembesülhetett a francia stílusjegyek alkalmazásával a magyar festők munkáiban. A modern irányzatok követői már felsorakoztak a láthatáron, amikor azzal a hétköznapi problémával kellett szembenézniük, hogy nincs olyan kiállítóhely, szervezet, amely rendszeresen helyet biztosítana számukra. A Vágó testvérek által tervezett, az Erzsébet téren 1907ben megnyílt Nemzeti Szalon megalapításától kezdve feladatának tekintette, hogy a modern művészet számára befogadó közeget teremtsen, éppen ebben az évben, 1907-ben lett színtere a konzervatívok és modernek közötti művészháború legnagyobb csatájának. A vezetőség Budapest belvárosa 1910-ben konzervatív tagjai a modern irányzatokkal szimpatizálókat ki akarták zárni a Szalon tisztségviselőinek sorából, így a Szalon évi közgyűlése előtt egy körlevélben fordultak a tagokhoz,

8 melyben közös összefogást, egységes szavazást kértek a „hóbortos" művészek ellen. A levéllel reflektorfénybe került a Nemzeti Szalon, és kiéleződött - először a Műcsarnokon kívül - a konzervatívok és a modernek szembenállása. A szakmai hozzá nem értés vádjával fellépő kritikákat alapvetően a féltékenység táplálta. A konzervatív festők épp, hogy elfogadták, „megtűrték" az impresszionizmus újításait és a nagybányaiakat, amikor újabb vetélytársakkal kellett volna szembenézniük mind a kiállítóhelyeken, mind pedig a csekély számú vásárló, műgyűjtő körében. így lehetséges, hogy elsősorban a már befutott moderneket támadták, remélve, hogy ennek a körnek döntéshozó szerepét megszüntetve megakadályozzák a „legfrissebb hóbortosok" beszivárgását. A sajtó érzékenyen reagált az eseményekre. A Magyar Nemzet a „komoly" művészek listájával szemben összeállította a modern művészek listáját: Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Vaszary János, Kernstok Ká-