Gosztonyi Ferenc szerk.: Munkácsy a nagyvilágban (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2005/1)

I. TANULMÁNYOK - FEJEZETEK A MUNKÁCSY-RECEPCIÓBÓL - KOVÁCS Anna Zsófia: Munkácsy és a francia kritika. A Siralomház és a Milton francia recepciója

teere a nézők és olvasók kíváncsiságát. Ennek ellenére a kép „egzotikus" jellege ez esetben teljesen mellékes Castagnary számára, őt a választott téma és a feldolgozásmód realizmusa, egyetemes üzenete győzte meg. Az ábrázolt jelenettel, minden lelkesedése ellenére, egy problémája mégis akadt. Úgy érezte, a látottak alapján nem képes egyértelműen eldönteni, hogy az elítélt szabadságharcos vagy rablógyilkos. Castagnary volt az egyetlen, aki elgondolkodott az elítélt kilétén, hiszen a festményen valóban semmi sem jelzi, hogy a fogoly mit követett el. Nem tudhatta, hogy Magyarországon a betyár mindkettő: egyszerre lázadó és köztörvényes bűnöző. Henri Delaborde a Revue des Deux Mondes-ban megjelent kritikája szintén érdekes kérdéseket vetett fel/ Ez az akadémikus ízlésű és konzervatív beállítottságú, a realista törekvéseket általában megvető kritikus Castagnaryéval tökéletesen ellentétes érzékenységet képviselt. A Siralomházat röviden úgy jellemezte, hogy az egy „nyomasztó kompozíció, amely valósághű, mint egy jegyzőkönyv, és ijesztő, akár egy rossz álom". Ezután hosszú leírás következett, amelyben többször szóba hozta a kép visszafogottságát (ahogy még sokan mások), és dicsérte kivitelezését. A témaválasztással azonban nem volt elégedett. Azon elmékedett, hogy egy ilyen fesrmény mennyiben szolgálja a társadalmar: „Tagadhararlan érdemei ellenére jótettnek tekinthető-e egy ilyen jellegű alkotás? Van-e joga a festészetnek a bíróságok tragédiáiból táplálkozni és a vérpadból meríteni ihletet?" Munkácsy műve a kritikus összes eszményével ellenkezett. Delaborde ugyanis úgy vélte, hogy a műalkotás a szépség megtestesítésérc szolgál, nézetei alátámasztására Ingrest idézte: „A művészet csak a szépséget ábrázolhatja, és csak a szépre oktathat bennünket." Munkácsy erőteljes és szinte nyers realizmusa messze állt az effajta törekvésektől. Delaborde az igazi művészet tagadását látta a Siralomházban. Az Ingres, Cabanel vagy Hippolyte Flandrm által képviselt klasszikus iskola nagy csodálója szerint Munkácsy itt „megtagadta a festészet törvényeit, szabályait, a tehetség legfőbb feladatát, [...] nem habozunk visszautasítani egy olyan művészetet, amely ahelyett, hogy felemelné, kilátástalan érzelmekbe és meddő rémületbe taszítja elménket". Végül mégis enyhített az álláspontján: „Van itt, beismerem, egy súlyos és majdnem végzetes hiba, egy vétek az ízlés és a szépség vallása ellen, de [...] azok, akik majd szemrehányást tesznek a festőnek azért, mert fellázadt a egészséges doktrínák ellen, nem fogják tagadni a lázadásban való őszinteségét, és elismerik majd energikus tehetségét." A Siralomházat az olyan romantikus lelkű kritikusok is dicsérték, mint Théophile Gautier. Pedig ő a l'art pour l'art elkötelezettjeként egyértelműen ellenezte a „szociális művészetet" és a realizmust, amely csak a valóság száraz és hű ábrázolására törekedett. Gautier cikkét részletesen elemezte Antoinette Ehrard a Théophile Gautier és a magyar festők kapcsolatáról írt tanulmányában/ A képről adott leírás feltűnő pontatlansága miatt Ehrard kételkedik abban, hogy Gautier látta-e egyáltalán a művet. Szerinte az író nem saját tapasztalatai, hanem — lega work of art shou ld refl ect the painter's personality. Castagnary believed that improving society and mankind was the mission of the artist, and the ultimate aim of art. It appears that Munkácsy's painting filled the bill. In connection with Castagnary's remarks about the painter's origin, we must point out that in those days Hungary was still seen as something of an exotic, oriental location: people knew precious little about the country's culture, and even less about its art. Therefore, Munkácsy was a novelty to the visitors m more than one way. By emphasizing his Hungarian origin, he raised the viewers' and the readers' curiosity. In this respect, the "exotic" character of the painting was completely irrelevant ro Castagnary. He was convinced by realism of both the chosen theme and the manner of trearment, as well as by the universal message it delivered. Despite all his enthusiasm for the painting, he bad nevertheless one reservation about the scene. He felt that on the basis of what he saw he was unable to tell whether the convicted man was a freedom fighter or a murderer. Of all the French critics, Castagnary was the only one who gave some thoughts to the identity of the convict, as indeed, there was no hint whatsoever in the painting to suggest the nature of his crime. The French critic had no way of knowing that in Hungary a betyár (an outlaw) was something of both: a rebel and a criminal. In his critique published in Revue des Deux Mondes, Henri Delaborde raised some interesting points, too/ A man of academic taste and conservative views who rejected realist tendencies in general, Delaborde represented a sensibility diametrically opposed to Castagnary's. In a brief preliminary, he described The Last Day of a Condemned Man as "a depressing composition, which is as naturalistic as an official record and as frightening as a bad dream." Then he went on to give a long description, in which he emphasised the reserved quality of the painting on numerous occasions (as did many others) and praised the manner of execution. However, he was not satisfied with the choice of theme. He mulled over the question whether a painting like this could serve the interests of society: "Notwithstanding its undeniable merits, can such an artwork benefit society? Do painters have the right to feed on the courtroom tragedies or to draw inspiration from the gallows?" Munkácsy's work ran counter to all the ideals of the critic. Delaborde believed that arrworks served to embody the ideals of beauty, quoting Ingres to bear him out: "Beauty is the only subject-matter befitting to art; art can have no other purpose than to educate us m beauty." Since Munkácsy's powerful and almost raw realism was a far cry from these attistic ideals, Delaborde saw the negation of true art in The Last Day of a Condemned Man. According to this devotee to the classical school best represented by Ingres, Cabanel and Hippolyte Flandrin, with his work "Munkácsy contravened the laws and rules of art and the most important mission of talent, [...] we do not hesitate to firmly reject any art form, which casts us into the abysses of despondent feelings and futile horror, instead of lifting us up." At the end, however, he softened his criticism: "There is, I confess, a serious and almost fatal mis-