Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Tanulmányok / Studies - Bacsó Béla: Képtest - testkép / Picture-body - Body-picture

9. Jean-AugusteDominique Ingres: A nagy Odaliszk (The Great Odalisque), 1814. Musée du Louvre, Paris mindenben hűséggel követi a kelet szokásait; bizonnyal így is van, a képtől mégsem tudja távol tartani azt a korlátozó és nyomasztó hatást, hogy egy rabszolgát mutat be nekünk, nem pedig a szabad szépséget."

4

' A kései mű a „test eleven és sokféle bemutatása, és tisztelete mindenfajta festői kompromisszum nélkül, ahol szépség és monstruozitás egymásnak feszülve érintkezik". A közelmúlt művészettörténete a kép tematizációjának radikális bővülése kapcsán állította előtérbe a cenzurális elemet a művek kapcsán. David Freedberg az érzéki felfokozását, adott esetben a sértő és szemérmetlen ábrázolást illetően - amire az elmúlt korok éppúgy teremtettek példát - nem kívánt normát szabni, azaz tudjuk, ha tudjuk, mi hat pornografikusán, vagy inkább válaszunkban, legyen az akár primer érzéki észlelet, jelét adjuk ennek. Nyilvánvaló, hogy ennek megítélésére a fotográfia és a fotó után készült műhöz való viszony nagyon is alkalmas. Ismerjük Baudelaire kifakadását, aki éppen az ítélőképesség elvesztésének eszközét látta a fotóban, hiszen a fotó - mint gondolták - mindent úgy mutat, ahogy van. Delacroix vagy Courbet

42 pedig ilyen képeket használva készített műveket. Mondhatnánk Baudelairerel: aki festő, annak nincs is mitől félnie. Julien Vallou de Villeneuve-nek a 40-es évek elején készített erotikus képei valóban a vágykeltést szolgálhatták, míg a festmény azt valami módon - Delacroix idealizálva - „átfestette". 10. Gustave Courbet: A fürdőzők (The Bathers), 1 853. Musée Fabre, Montpellier addig Courbet inkább testibbé tette (A fürdőzők, 10. kép). Freedberg szellemes következtetése szerint a fotó realizmusa és a realista festésmód ehhez való közelsége kiváltja a cenzurális hatást és válaszreakciót; ami realista, az rút és vulgáris, míg a művészet szép és éteri,

4

' a művészet (festmény) által bemutatott mezítelenség szép és eszményi, a fotó rút és provokatív. Akárhogy is legyen, bárhogy is ítélt a kor a lefotózott női testről - bár nagyon is jellemző, hogy a korai aktfotók „Tiziano-testhelyzetben" ábrázolták, vagy mint Eugène Durieu

44 egy felvétele mutatja „Ingrespozitúrában és drapériával" látták el a mezítelen nőt -, a 19. század festészetére gyakorolt hatásuk nem maradt el. Zola pedig mint az egyéniség hiányáról, egyfajta instrumentalizált képkezelésről beszélt a fotográfia kapcsán: „Ha az egyéniség nem létezne, akkor minden kép puszta fotográfia lenne."

4

' A festészet, miként az irodalom, sokáig ezzel a kihívással nézett szembe, hogy a lehető leghívebben adja vissza a valóságot, miközben a valóság közelsége, szennyezett rútsága iszonyattal töltötte el, azaz valami módon ura akart maradni az ábrázolt valóságának, hogy az, amit bemutat, több legyen, mint pusztán annak visszaadása, ami van. Jonathan Crary Foucault-hoz kapcsolódó kijelentése szerint az észlelés új módozatai „felügyeleti módszerek voltak, amelyek a vizuális élmény instrumentális, módosítható és lényegét tekintve absztrakt fogalmát kívánták meg, és soha nem engedték, hogy a világ szilárd és állandó legyen. Minthogy a látás a megfigyelő testének empirikus közvetlenségébe helyeződött, időhöz, változáshoz, halálhoz kötődött."

4

'

1 Freedberg szerint kettős hatás érvényesült, egyfelől az ábrázolt realitásától való elborzadás, másrészt az ábrázolt teljes elevenséggel történő felruházása, egyfelől tehát a valós test keltette iszonyat (fear of real body) és másfelől annak vágya, hogy a kép valamiként keljen életre (making an image come live).

4

^ Ennek az iszonyatnak és a belőle születő élet iránti odafordulásnak szép példája Flaubert levele Laurent Pichat-hoz: „Azt hiszi, engem nem émelyít az az alantas valóság, amelynek ábrázolásától annyira undorodik?"

48 A levél nem kerülte el a Courbet-ről író Hofmann figyelmét sem, hiszen ez az az idő, amikor a festő műteremképét festi. S igaza is van, Courbet műve válasz a realista kihívásra, a művészet és realitás viszonyának képi megfogalmazására - allégorie réelle. A kép sajátos narratívája arra az allegóriára épül, hogy miközben valamit mutat, teljességgel mást mond, sőt egy olyan valóság allegóriája, ami a képen mint valóság nem is létezhet. „A festő (tehát önmaga) életre kelti a vásznon a természetet, és az így megelevenedő ébreszti fel őt. Ez a megújulás ragadja ki a művészetet, és ragadja el a társadalmat."

44 Ebből a képen mutatkozó társaság alig érzékel valamit. Ennek az ábrázolásmódnak irodalmi megfelelője is van, amint egy pontosan, realisztikusan megrajzolt szociális térben mutat be