Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Tanulmányok / Studies - Bacsó Béla: Képtest - testkép / Picture-body - Body-picture

eltérő, egymásról mit sem tudó életeket az író, s ily módon maga ez az emberek közötti válik az ábrázolás legfőbb és jelentésteli anyagává. Az emberek között nyíló, alakuló, mozgásban levő térkontinuum nagyon is meghatározó a realista irodalomban, aminek alakulását szinte észrevétlenül készíti elő az író. Zola ezt használja ki a Nana című regény lóverseny-jelenetében az állati és emberi rögzíthetetlen váltakozásaként, abban az örvénylő térben, amiben szinte minden feloldódik, és előkészíti a megsemmisülést. Hofmann világosan látja, hogy Courbet képén a mezítelen nő a társasági dáma ellenpontja, nem idealizált és nem is démonizált. Talán innen válik érthetővé A világ eredete című kép, amely nem obszcén, bár a néző cenzurális reakciójának határpontját éri el, amikor a szétnyílt lábú női aktot úgy festi meg, mintha a test a természet lenne. André Masson

1

" esetleg éppen erre épít a Courbet-kép elfedésére szolgáló műve elkészítésekor (1955-ben) - amit egyébként Lacan számára készített -, amelyen szinte szétválaszthatatlanul válik eggyé a női genitalia és a táj domborzata, allegorikus utalás ez az aktábrázolások kiindulását jelentő örök Venus Genetrixre, a természetre, mint mindeneket szülő anyára. A szép és erotikus vonzás erőterébe került az akt, s nem vonhatja ki magát az alól, amit Georges Bataille így fogalmazott meg: „Ha elmarad a megszegés lehetősége, megnyílik a megszentségtelenítésé."

1

' A mű átadja magát, felmondja kapcsolatát a széppel, és nyitottá válik a megszentségtelenítésre. A mezítelen test mint mű érvényesíti ezt az össze nem egyeztethető kettősséget, ám mint mű igényt tart az autonómiára, és ennek viszonylatában nem áll fenn a megszegés lehetősége, ugyanakkor mégis erre indít, felébreszti a vágyat a megszentségtelenítesz. Maurice Merleau-Ponty

1

" fogalmát használva az „affektív neutralitás" a testi vagy testies érintettségben „az erotikus megértésben" áttörik, az emberi egzisztencia állandó megtestesülésnek tekinthető, a testi érintettség valamilyen állapotba, helyzetbe hoz. Ennek a magán túl létnek az erőteljes provokációja Manet festészete, amelyhez hozzá tartozott a szakítás az akadémiai festészettel, a kispolgári prüdériával, a mitologémák mögé rejtett üres erotikával. Elég, ha felidézzük a Venus Anadyómenéként fellépő Nana színpadra lépését a regény elejéről: „Nana meztelen volt. Nyugodt hetykeséggel, meztelen teste mindenható erejének tudatában. Egyszerű fátyolszövet takarta; kerek válla, amazonkeble, melynek piros hegye keményen meredt előre, mint a dárda. [...] A habokból kilépő Venus volt ez, kinek nincs más leple a haján kívül. [...] Nana még mindig mosolygott, de már az olyan némber metsző mosolyával, ki férfihússal él."

53 Ez a pillanat a mitikus teljes lefokozása és a köznapi/emberi istenülésének színpadias, Zola által nagyon is tudatosan felépített jelenete, ahol a hús-vér nő betölti a mitikus lény helyét, a márvány szemérmetlen, ugyanakkor prűd

14 hidegségébe űzi. A regény, mondhatni, ennek a kilépésnek a folyománya, az ember/nő „istenülése" és gyönyörű testének szétrothadása közötti szociális vegetációt mutatja be. Ha meg akarjuk érteni a 19. század művészetének sajátos helyzetét a test képi-irodalmi reprezentációjához, együtt kell látnunk Manet festményeit és Zola ilyen tárgyú írásait. Zola az Olympia című kép védelmében úgy beszél, hogy egyben magát is igazolja, akár a később elkészült regények előképeként is szemlélhetjük Manet alkotásait. A Manet-ról írott tanulmányában Zola éppen azt ünnepli az Olympia-képben, hogy „azt festi, ahogyan az van". „Erre kiáltozni kezd az egész világ: szemérmetlennek találták ezt a meztelen testet; lehet, hogy igazuk volt, mert elvégre ez itt hús (kiemelés tőlem: B. B.), a művész fiatal s meztelenségében már első üdeséget vesztett leányt vetett vászonra. Mikor festőink Venust festenek, korrigálják a természetet, hazudnak."

11 Majd az 1884-ben, Manet halála után rendezett kiállítás kapcsán jegyezte meg: az igazság ütközött meg műveiben a szem évszázados hazugságaival, képes volt újra szépet festeni, mert megtalálta az elevent és emberit, s ezzel feltörte a képekre rakódott történeti és mitológiai réteget.

56 Mallarmé

37 1876-ban, a The Art Monthly Review-ban pedig azt emelte ki, „úgy érzékeljük, mintha előszörre látnánk"; vagy idézhetjük Valéryt,

58 aki a mű különös jelentőségét abban véli felfedezni, hogy „a látást átfordítja a láthatóba", a mű magában áll, és önmaga láthatóságát és felfoghatóságát semmi más által nem éri el, mint hogy valamit általa látni tanulunk. A festmény önmaga beteljesíthetetlenségének és soha nem tökéletes mivoltának bizonyítékaként áll előttünk, a magát leleplező test örök ellenképe az ideálisnak, megütköztető jelenlétében megnyitja az „érzéki archeológiát",

5

'' amely koronként bennünk és körülöttünk képződik. Ezért mondhatta Michel Foucault: „Mi tesszük láthatóvá a mezítelenséget".

6

" JEGYZETEK ' Marin, L.: Über das Kunstgespräch. Ford. Nessler, B. Berlin 2001. 47. skk. Rosenkranz, K.: Die Ästhetik des Häßlichen. Königsberg 1853. 35. ' Uo. 235. 4 Cassirer, F.: Eidos und Eidolon. Das Problem des Schönen und der Natur in Piatons Dialogen. In: Uő.: Vorträge. 1922-23. I. Hrsg. Saxl, F. Leipzig 1924. 18-19. Hetzer, Th.: Das deutsche Element in der italienischen Malerei des 1

6. Jahrhunderts. (1929) In: Uő.: Das Ornamentale und die (lestait. Schriften. 3. Hrsg. Berthold, G. Stuttgart 1987. 53. 6 Uo. 278. ' Growe, B.: Modernität und Komposition. Zur Krise des Werkbegriffs in der französischen Malerei des 19. Jahrhunderts. In: Kolloquium Kunst und Philosophie. Das Kunstwerk. Hrsg. Oelmüller, W. F. Paderborn 1983.161-163. Gombrich, E. H.: Művészet és fejlődés. Ford. Széphelyi F. Gy. Bp. 1987. 1 10-112. Werner Hofmann a Courbets Wirklichkeiten című írásában