Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Katalógus / Catalogue - VI. Akt a műteremben / The Female Nude in the Atelier - Kovács Ágnes: Adalékok a női aktállítás problematikájához (München, 1808-1918) / On Problems of Female Nude Models (Munich, 1808-1918)

nők ellen, nem a női modellek ellen tiltakozott, hanem a festőnők és a szobrásznők ellen. A tanult nőket gyakran férfias attribútumokkal ábrázolták: sörvedelőként, szivarozva lovaglócsizmában, nyakkendővel, vagy leszbikusán összeölelkezve, növekedő szakállal stb. Kari Scheffler műkritikus a művészetet gyakorló nőknél egyenesen „a nemi jelleg betegségéről, elsatnyulásáról" beszél, szerinte a nők ilyen jellegű becsvágya perverzió vagy impotencia. Művészi tehetségük, ha van, akkor ez csak a szülési organizmus elsatnyulása árán valósulhat meg, „így el kell dönteniük, hogy művésznők vagy nők akarnak lenni"."

1 (5. kép) Másfelől Münchenben a modern irodalom és az új művészeti irányzatok olyan szorosan összekapcsolódtak a nőmozgalommal, hogy a modern és az emancipált szinte egyet jelentettek. A Müncheni Művésznők Egyesületének (1882) férfitámogatói is voltak, mégpedig a szecesszió (Jugendstil) olyan neves képviselői is, mint Hermann Obrist'

6 és a saját korában híres regényíró, Ernst von Wollzogen. Az író 1899-ben jelentette meg Berlinben a Harmadik nem című regényét, amelyből százezer példányt adtak el. A címlap egy mezítelen kislányt ábrázolt tölgyfa koszorúval a kezében, apró lábaival egy sárkányra taposva. A jelenet üzenete, amelyet egy börtönszerű tér vett körül, egyértelmű volt, és bár a regény az emancipált nő persziflázsaként is felfogható, az író a témát úgy építette fel, hogy abban a különböző kortárs véleményeket ütköztette. Egyik szereplőjét Sophia Goudstiekerről mintázta, aki a híres schwabingi fotóműterem (Photoaltelier Elvira 1894) résztulajdonosa volt, és aki a nők tanuláshoz való jogát követelte. A másik fontos müncheni lap, a Jugend kiadója, Georg Hirth is a nők pártjára állt, amennyiben a szabadságot még a művészetnél fontosabbnak tartotta. Ez akkoriban azt is jelentette, hogy újságjában teret engedett azoknak a nézeteknek is, amelyek az erotikát és szabadszerelmet dicsőítették. Lapjában rendszeresen szerepelt Franziska Reventlow,'

7 aki kapcsolódott ahhoz a schwabingi körhöz, amely meghirdette a hús és a vér doktrínáját. Hogy ez nála mit is jelentett, arról egy színes nyomat árulkodik, amely a „nagyszerű grófnőt" házasságon kívül született fiával olyan pogány madonnaként ábrázolta, aki az élet és a szerelem megszállottja, erős és független, diadalmas nő. 1901-ben Reventlow írt egy önéletrajzi regényt is (Ellen Ölestjerne), amelyben megszabadulva a polgári és keresztény erkölcs kódexétől ábrázolja a bigott nevelés bűntetteit, amelyek egy kislányt megbélyegezve annak személyiségét fokozatosan megsemmisítették. A korábbi polgári erkölcsök és törvények tehát, amelyek addig soha nem voltak kérdésesek, relativizálódtak, a szabad szerelem volt a jelszó ebben az új társadalmi légkörben, nem a szüzesség, és még kevésbé a házastársi hűség. „A mezítelenségben nemcsak úgy tekinthetünk magunkra, mint bűnösökre, hanem mint egy pozitív fejlődési pillanatra, amelynek jelentősége van az életben és a művészetben is" - írta a grófnő már említett regényében.

,!i Reventlow azonban a tanulási lehetőségekért küzdő nőmozgalmat elutasította: „Szüzeink napjainkban a férfimellényekben és lódenszoknyákban találnak esztétikai kielégülést, ami nekem túl sok. Hiányzik belőlük az új pogányság egészséges erotikus szelleme."

39 A szabályozott reformokat követelő nőjogi és a szélsőséges szexuális szabadságot hirdető mozgalmak mellett további „játékterei" is voltak a felszabadulásnak. Senki sem örült a „Prinzregentenzeit" liberális légkörét megzavaró, Berlinből érkezett új regulának, amely „Lex Heinze" néven vált hírhedtté.

4

" Eredetileg a Heinze által benyújtott törvényjavaslatot az erkölcstelenség visszaszorítására alkalmazták volna. A német nagyvárosokban, de különösen Berlinben ugyanis elszaporodtak az olyan szórakozóhelyek, amelyek a hatóságok szerint alkalmasak voltak arra, hogy a közönség alacsonyabb ösztöneit, közülük is elsődlegesen a „szexuális kéjvágyat" felkeltsék. A törvény egyes kiegészítő paragrafusait idővel kiterjesztették és megszigorították. Ez azt is jelentette, hogy a törvény a művészet területén is meg kívánta szabni, hogy mi az erkölcsös, és mi az erkölcstelen. Jóllehet néhány politikus a Reichstag ülésén jelezte, hogy ha az e szakaszokban leírt tényállást komolyan veszik, akkor például bizonyos klasszikus műveket is be kellene tiltani, de ez nem talált visszhangra. A törvénykezők prüdériája az egyház hathatós támogatásával a csúcspontra jutott. A külföldi lapok elítélően írtak: „A Lex Heinze nem más, mint a művészet szabadságának halála" - írta a Morning Post.

41 A német progresszív lapok is hasonlóan reagáltak, a Jugendben például megjelent egy karikatúra a leghíresebb antik szobrokról, amelyeknek „nemi jellemzőit" ruhadarabokkal fedték el, és amelyeket a farizeus jogászok és vénkisasszonyok hada vett körül. A művészet szabadságának védelmében Max Halbe (1865-1944) drámaíró tiltakozást szerve5. AKTRAJZOLÁS EGY MAGÁN MŰVÉSZETI ISKOLÁBAN DRAWING FROM THE NUDE IN A PRIVATE ART SCHOOL 1907 Bilderdienst Süddeutscher Verlag, München