Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Katalógus / Catalogue - II. Venus Anatomica / Venus Anatomica - Horányi Ildikó: A női test az anatómiai ábrázolások tükrében / The Female Body in the Eight of Anatomical Representations

társadalmi és a biológiai nem tekintetben eltérőek voltak, s a nő önálló biológiai entitásként nem létezett, csupán a férfi tökéletlen formájának tekintették. Viszont a 18. századra már kezdték felismerni, hogy a nemi szervek közötti addig feltételezett megfeleltethetőségeket nem árt árnyaltabban kezelni, hisz számukban, funkciójukban bizony vannak eltérések. Míg korábban a női nemi szerveknek nem volt önálló nyelvi terminológiájuk, most kizárólagosan használható nevekre tettek szert, s az eddig a férfiakra és nőkre egyaránt jellemzőnek vélt struktúrákat (csontváz, idegrendszer) differenciálni kezdték. Miközben a háttérben, a felvilágosodás szellemében viták zajlottak a társadalmi nemek eredetéről, egyenlőségéről avagy egyenlőtlenségéről, a szokásjog megkérdőjelezéséről (például Hobbes, Locke), s maguk a nők is hangsúlyozni kezdték értékeiket, a test döntő jelentőségre tett szert a válaszadásban - bár a társadalmi különbségek tekintetében a biológiai kétneműség megfogalmazódása nem jelentett filozófiailag indokolható választ. Ebben az esetben nem az egyenlőség vagy egyenlőtlenség körül forgott a vita, hanem a különbözőségek körül, amelyek értelmezésre szorultak. Az aránytannal kapcsolatos munkákban, képeken a férfi és nő testének eltérő alkati, fiziológiai felépítését, testrészeik egymáshoz való különböző arányát már a kezdetektől bemutatták, s az épp aktuális szépségideálnak, esztétikai felfogásnak megfelelően interpretálták, viszont az anatómiai munkákban mind ez ideig a női test ivari specifikumain kívüli alkati eltéréseit nem ábrázolták. Jean-Joseph Sue (1710-1792) francia sebész, a francia képzőművészeti akadémia professzora 1759-ben magyarázatokkal és képekkel bővítve kiadta Alexander Monro (1697-1767) 1726-os csonttani művének francia fordítását (The anatomy of the humane bones. Edinburgh) Traité d'ostéologie (Paris) címmel, melynek 2. képkötetében egy női csontváz tájképben ábrázolt alakja is feltűnik. Később a metszetekből 14-et 1788-ban ismét megjelentetett egy művészeknek szóló anatómiai munkában (Elémens d'anatomie, a l'usage des peintres, des sculpteurs, et des amateurs. Paris), amely a test csonttanával foglalkozik. A mű címlapján az „első rész" megjelölés sugallja, hogy a könyvet valószínűleg az izomtani résszel folytatni kívánta, de ez már (bizonyára halála miatt) nem látott napvilágot. Az utóbbi mű IV. képtábláján kapott helyet a női csontváz, amely a szöveges részben hozzá fűzött magyarázatok szerint azt hivatott bemutatni, hogy a férfi és a női test csontjai milyen pontokon mutatnak eltérő vonásokat. A Suë-féle csontváz a 19. század folyamán egyike lett annak a két csontváznak, amely egymással versenyezve a női csontrendszer kanonizált képévé szeretett volna válni. A másikat Samuel Thomas von Soemmerring (1755-1830) készítette (Tabula sceleti feminini juncta descriptione. Utrecht 1796.), aki hasonlóan a 18. század egyik legszebb atlaszait elkészítő leideni tudóshoz, Bernhardt Siegfried Albinushoz (1697-1770), az anatómus feladatát a művészéhez látta hasonlónak. A minden deformációt, átlagostól való eltérést korrigálni, a testet a legmagasabb esztétikai normákhoz mérni köteles anatómusnak szerintük az emberi test azon tökéletes formáját kell megalkotni, mely egy műalkotáshoz hasonlatos. Albinus mindezt csupán a férfi test bemutatásával reprezentálta,

24 Soemmerring már a női csontváz ideálalakját is elkészíttette a művészetből és a természetből összeválogatott részek alapján. Egy húszéves női csontváz és egy grúz nő koponyájának ötvözetét, művészek tanácsát kikérve a legmegfelelőbb pózba állította, majd a Medici és a drezdai Vénusszal vetette egybe a művet. Soemmerring egyébként antropológusként is érdeklődött a női csontváz iránt, gyűjteményében számos nép asszonyának csontváza helyet kapott. Noha Soemmerring mindent megtett azért, hogy az elégedetlenségét kiváltó Suëféle csontvázat felülmúlja, ez nem sikerült neki. Túlságos idealizálásával épp azokra a részekre nem került elég hangsúly, amely a nő és férfi test közötti igazi különbségeket megmutatta volna. Végül Sue nyert: a medence szélesebb volta, a női nemre jellemzőnek tartott hosszabb nyak diadalmaskodott. Az orvostudomány fejlődése révén a 19. században elindul az a folyamat, amely lehetővé teszi, hogy az eddig csak teoretikus és kevésbé tapasztalati úton zajlódó viták az embrió geneziséről egyre reálisabb jelleget ölthetnek. Noha még nem igazán sikerül tisztázni, hogy a petesejt és a sperma közül melyik az „erősebb" fél, s párhuzamosan él egymás mellett az egyés a kétnemű modell, a nőket kezdik nem a férfira vonatkozó mércével mérni, hanem önálló nemi kategóriák alapján. Viszont ha azt várnánk, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor körvonalazódni kezd a kétneműség modellje, az anatómiai kutatások élénkebben fordulnak a női test anatómiai jellegzetességeinek irányába, s párhuzamosan ábrázolják a két nem eltérő jellemvonásait, csalódnunk kell. A század anatómiai atlaszait átlapozva mind a szisztematikus, mind a tájanatómiai ábrázolások terén ilyen változásokat nem tapasztaltunk. Hasonló eredményt kaptunk a múvészanatómiák tekintetében is. Az ember alapvető anatómiai jellemzőinek bemutatásánál a férfitest egyeduralmat élvez, s ezt a privilégiumát nem is adja fel. Miközben a 19. században az anatómiai kutatások specializálódása és a minél apróbb részletekbe feledkezése miatt az ábrák is tárgyszerűbbé válnak, az illusztrációk moralizáló jellege is lassan megszűnik. Az egész alakos ábrázolások idealizáltsága még megmarad (például a mosoly az arcon, a férfiak vonásai, alkata a kor eszményképéhez alkalmazkodva finomabbá, nő-