Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Katalógus / Catalogue - II. Venus Anatomica / Venus Anatomica - Horányi Ildikó: A női test az anatómiai ábrázolások tükrében / The Female Body in the Eight of Anatomical Representations

A reneszánsz kori anatómiák korábban felvázolt gondolati háttere egyrészt már magyarázatul szolgálhatna erre, hiszen az isteni képmás, a nagybetűs Ember ideálalakja ki is lehetne más, mint az elsődlegesen teremtett lény, a férfi maga - viszont ez nem magyarázná meg azt, hogy a praktikus orvosi szempontokat figyelembe véve az anatómia tudományának a gyógyítás szolgálatába álló ismeretek feltárásán kéne alapulnia, s a másik nem negligálása ennek kárára válna. A kérdést úgy is feltehetnénk, hogy vajon elképzelhető-e az, hogy az isteni teremtmény egyszerre jelenti a férfi és a női testet, a test feminin vonásai csupán külsődleges eltérések, s a két nem alapvető specifikumai tekintetében az anatómia nem tesz különbséget? A test fogalmának történeti értelmezését vizsgáló kutatók közül Thomas Laqueur

i: a test és a nemiség közötti kapcsolatot boncolgatva arra az eredményre jutott, hogy a biológiai és társadalmi nem kategóriáit korántsem lehet egyértelműen minden korban a mai szemszögből megkülönböztetni. A nő, mint a férfitól élesen különböző biológiai entitás csupán a 18. század végén kezd körvonalazódni, de létjogosultságát lényegében csak a 20. században nyeri el. Noha a nemeket társadalmi értelemben hierarchikus módon mindig megkülönböztették, a biológiai nemek nem különültek el egymástól. Gyakorlatilag a nőt a férfi tökéletlen formájának tartották, önálló neme nem volt, a férfi és a nő egy nemet alkotott. Az egyneműség teoretikus alapját az ókorban kereshetjük.

11 Az évszázadokon keresztül megfellebbezhetetlen tekintélynek tartott Galénos az i. sz. 2. században a női és férfi nemi szervek strukturális azonosságára mutatott rá, szerinte a férfi ivari szervei topografikusan megfeleltethetőek a nőinek. A nők a humorálpatológiai, az egymásba alakuló testnedvek tanának értelmében kevesebb hővel bírnak, mint a férfiak, így nemi szerveik nem tudtak kifejlődni, s testükön belül maradtak. A vagina a pénisz, az uterus pedig a herezacskó. Aristoteles (i. e. 384-322), noha ő épp a szóban forgó szervek egymásnak megfelelő ellentétét hangsúlyozza, s a két ellentétes fél egy egységben való összeillesztésével egy nagy közös nem egymást kiegészítő tulajdonságaiként értelmezi a férfit és a nőt, az egyneműség elméletét gyakorlatilag nem kérdőjelezi meg. Az antik egynemű testfelfogás a középkor folyamán párhuzamosan él tovább a keresztény szellemiségű tanokkal, s az anatómiai kutatások megindulásának korában is elmondható, hogy a női nem ontológiai értelemben nem létezik, az emberi test és ábrázolásának mércéje továbbra is a férfi marad. Az érdekessége a helyzetnek, hogy amikor a Vesalius utáni anatómia az antik auctorok ex catedra kijelentéseivel szembeszáll, s csak annak hisz, amiről a test felnyitása által saját szemével meggyőződött, a női genitáliák tekintetében nem próbálja revideálni az orvostudomány addigi vélekedéseit. Az anatómusban fel sem merül, hogy a nő nem csupán a férfitest tökéletlen mása, s azt állítja, hogy a test felnyitása után is világosan látszik, hogy a két nem ivari szervei egymásnak megfeleltethetőek, s ezeket így is ábrázolja. Pedig nincs erre vonatkozó ábrázolási konvenció. Az anatómus azt látja, amit elgondol, s a még esetlegesen felbukkanó ellenvélemények érvei sem tudnak a lényegi aspektusra rámutatni, az olyannyira homályba burkolódzik. A látvány alapja a hit. Vesalius a Fabricában két táblán ábrázol női torzót (az antik szobortorzók mintájára), mindkettő abdominalis boncolatban, a genitalis szerveket bemutatva jelenik meg előttünk. Mindkét rajzon ugyanaz a női holttest ismerhető fel, szerveik a férfi és női nemi szervek galénikus hasonlóságát mutatják, noha Vesalius volt az első, aki az uterális kürtöt leírta. A szakirodalomban a Vesalius által boncolt nők számának tekintetében többféle adat is olvasható, kinek három, kinek hét nő felboncolásáról van tudomása. Abban mindannyian egyetértenek, hogy elég nehezen juthatott hozzá női holttestekhez, inkább csak bűnesetekben elhunyt hölgyek halottszemléjére volt lehetősége, mely csak gyors (s nem napokig tartó, demonstratív) autopsiât tett lehetővé.

14 Ritka kivételnek számít az olyan anatómiai ábra, ahol a nőt teljes alakjában, sőt izom- és csontrendszeri bontásban is bemutatják, így a technikai kivitelezésben is különleges Remmelin-féle táblák (Remmelin, Johannes: Catoptri microcosmici visio prima, secunda, tertia. H. n. 1613) említése elkerülhetetlen. A biblikus aspektusba ágyazott három táblán Ádám és Éva, a bűnös emberpár alakján figyelhetjük meg az emberi test felépítését, a különféle rétegek, szervek egymáshoz való viszonyát, topografikus elhelyezkedését. Az elbűvölő szépségű, játékos alkotás síkban a kihajtogatás technikájával (térben pedig a szétszedhető babák típusával) abba a gondolatrendszerbe illeszkedik, amely az embert a világmindenség részeként interpretálja. Testünk mikrokozmikus rendje egymással való megfelelésben áll a makrokozmosz elemeivel, minden résznek planéták felelnek meg a zodiákus jegyeivel összefüggésben. A test képeinek és a mögötte húzódó világnak állandó egymásra vonatkoztatása a régi metaforikus hagyományokon alapszik, az emberi testbe emelt kozmosz az élet minden területére kiterjedő ciklikus rendet jeleníti meg. A két figura az egész emberiséget reprezentálja. Ebből a szempontból érthetővé válik, hogy a nő, illetve a terhes nő dominánsabb szerephez jut a képtáblákon. Az első táblán - a férfi és a nő között - a világrend továbbélését biztosító uterus jelenik meg a gyermekkel, a születés csodája, az embrió epigenezise, mint az isteni teremtés reprezentálódik. A halott testhez, az emberi elmúlás kézzel-