Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)
Katalógus / Catalogue - II. Venus Anatomica / Venus Anatomica - Horányi Ildikó: A női test az anatómiai ábrázolások tükrében / The Female Body in the Eight of Anatomical Representations
deklődő laikus közönség emelkedő száma miatt már a 16. századtól kezdett megfogalmazódni az az igény, hogy megfelelően kialakított reprezentatívabb helyiségeket hozzanak létre e célra az orvoskarral rendelkező egyetemi városokban. A termek funkcióira utaló theatrum anatomicum kifejezés önmagáért beszél. A római amphiteátrumok mintájára körkörösen elhelyezkedő, emelt padsoros típus az 1595-re elkészülő padovai anatómiai teátrum hatására terjedt el Európa-szerte, a reprezentatívabb, barokkos színházépítési stílust követő bonctermek mintájául pedig az 1637-ben megnyíló bolognai építmény szolgált. Sokfelé a teátrumokban vagy a hozzájuk kapcsolódó helyiségekben kaptak helyet egyes leginkább - természetrajzinak nevezhető gyűjtemények, amelyeknek alapját azok az évek során felhalmozódott preparátumok és demonstrációs eszközök képezték, amelyek a laikusok számára nemcsak az emberi testről alkotott tudásnak, de az élet mibenlétének rejtélyét feszegető kérdéseknek is morbid tárházai voltak. Helyet kaptak itt a legkülönfélébb furcsaságok, ritkaságok is, a természet kincseitől kezdve a múmiákig, a míves edényekig vagy akár az érmegyűjteményekig. (A leghíresebb és leglátogatottabb az 1597-ben létrejövő leideni anatómiai teátrum volt.) 1 * Ezek a gyűjtemények profán kuriózumként jelentek meg az egyszerű ember előtt, aki az emberi test megismerésével egy sajátos érzelmi, meditativ élmény részese lehetett: belépett egy olyan világba, ahol az élet és a halál kérdése került előtérbe, s a preparátumok megszemlélése által a halál hatalmát hirdető birodalom pszichikai hatású morális „katarzisát" élhette át. Szinte beavatási szertartásként a természet rejtett titkaiba pillanthatott be a boncolás végignézése által, s ezek a hatások együttesen a theatrum anatomicumox. nemcsak a tudomány, de a misztikum templomává is emelték. Ebben a környezetben a mezítelen valóságában feltárulkozó női test, jelenjék meg akár a sectio tárgyaként, vagy akár egyszerű demonstrációként a teremben, nem magára a biológiai testre utaló motívum, hanem az élet-halál misztériumában a teremtő anyaság, maga a természet szimbóluma. Másrészt a férfi ellenpontjaként, az első emberpár Évájaként az eredendő bűnre utaló mivoltában a halálra, de egyben a megváltásra is emlékeztető figura abban az esetben, ha a férfi mellett aktként jelenik meg. Ezek az aktok az anatómiai ábrák előtt, bevezetésképp jelenhetnek meg, utalva az emberi testfelszín kétféle megjelenési formájára és arányaira. Az első emberpár teste a paradicsomi aranykor minden szenvedéstől mentes időszakában, mint a tökéletes, betegség nélküli test ideálalakja fogalmazódik meg. Ikonográfiái megjelenésében illeszkedik az adott kor testre vonatkozó szépségideáljához, hol egyértelmű utalással Ádám és Éva alakjára (például Vesaliusnál Ádám kezében almát tart, a két alak között a koponya és a kígyó kap helyet), hol az antik mitológiai köntösben szívesen ábrázolt Dávid és a közkedvelt Venus figuráit sejthetjük mögöttük. Gyakorlatilag ugyanezt a célt szolgálja a két figura megjelenése a címlapképeken is, viszont ebben az esetben a nőalak immár a felszín alatti rétegeit is megmutathatja: szinte minden alkalommal hasi situsát tárja elénk. A nő izomemberként (écorché) való ábrázolásával ebben az esetben sem találkozhatunk. A címlapok és a bevezető táblák köré épülő első tematikus csoportunk esetében tehát elmondhatjuk, hogy a női figurák vonatkozásában azok csupán testfelszíni, illetve abdominalis boncolatokat bemutató ábrázolásokra korlátozódnak, jelentésük erősen szimbolizáló, s előfordulásuk is jóval kevesebb a csupán a férfialakra koncentráló ilyen jellegű képekénél. Ha pedig továbblapozunk, s megtekintjük az anatómiai munkák belső lapjain sorakozó képtáblák figuráit, amelyeket a második tematikus egységünkként kategorizálhatunk, túl sok változást nem tapasztalhatunk. Ha végignézünk az anatómiai szemléltető ábrák seregén, mindjárt szemünkbe ötlik az a különbség, amely a prevesaliusi és a Fabrica megjelenése utáni korszakot megkülönbözteti a női test ábrázolása szempontjából. Míg például Walther Ryff (1541) és Charles Estienne (1545) vagy épp Berengario da Carpi (1521)'" munkáiban a nők áttetsző istennőkként trónolnak feltárva belső szerveiket, addig a későbbiekben többnyire csupán torzóként, a genitáliák bemutatására koncentrálva, esetleg szégyenlős mosolyú félalakként találkozhatunk velük, s jóval kisebb számban. Az ábrázolás kerete változik, de az nem, hogy csupán hasi situsukban szemlélhetjük őket, csonttani, izomtani sajátosságaikat nem mutatják be. A női test képe csak az uterális, ivarspecifikus részekre koncentrálódik, a nem alapvető különbségeket mutató egyéb szervek, csonttani, izomtani stb. ábrázolások szinte kizárólagosan a férfi tetemeken demonstrálódnak. (így volt ez a legkorábbi időkben is. A középkori kéziratok arab és perzsa előképeken alapuló ábrái 5-6 tradicionálisan ismételgetett anatómiai jellegű figurát tartalmaztak. A zodiákus-ember, az érvágás-ember minden esetben férfi volt, viszont az uterus a gyermekkel szintén helyet kapott a képek között.)" Ha statisztikát állítanánk fel az ábrák összességére vonatkozóan, bizonyára alig pár százalék körül mozogna csupán a feminin ábrák aránya, melyeket többnyire a könyvek utolsó ábrái között fedezhetünk fel. S ekkor még élesebben vetődhet fel bennünk a kérdés, amelyet tanulmányom elején megelőlegeztem: mi az oka annak, hogy számos női test felboncolása ellenére az anatómia nem tárgyalja külön azokat a sajátosságokat, amelyek alapján manapság a nőt külön biológiai nemként szokás definiálni?
