Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Katalógus / Catalogue - II. Venus Anatomica / Venus Anatomica - Horányi Ildikó: A női test az anatómiai ábrázolások tükrében / The Female Body in the Eight of Anatomical Representations

illetni. Főként az egész alakos csont- és izomtani ábrákon feltűnőek azok a kerettémák, amelyek a szigorúan vett orvosi szempontú megfigyeléseket az egyszerű demonstráció fölé emelik. A felboncolt tetemek nem merev, tehetetlen testek, arcuk nem a halál visszavonhatatlan realitását tükrözi, ezek a hullák élnek, mozognak, ásnak, könyökölnek vagy éppen teátrális pózokban tetszelegnek. Arcukon hol szomorúság, hol halvány mosoly, hol szenvedés tükröződik. Feltárulkozásukban az élő ember lemeztelenített képe, egy adott pillanatban elkapott anakronisztikus röntgenkép eleven lenyomata jelenik meg előttünk, amely többet sejtet annál, minthogy megelégedjünk az egyszerű funkcionális bemutatás szándékának magyarázatával. Vesalius híres művének címében a fabrica (fölépítés) kifejezést használja az emberi test megjelölésére, s a Tiziano-tanítvány, Stephan van Calcar (1499-1546) által megjelenített figurák valóban hűen tükrözik azt a gondolatot, amely szerint az ember Isten, illetve a természet legcsodálatosabb teremtménye, minden ízében, felépítésének összhangjában, funkcionális harmóniájában a világmindenség szerves része és egyben tükrözője. Az emberi test felfedezése, szépségének és tökéletességének döbbenete az önmagát megismerő ember öntudatát táplálja. Az antik sztoikus filozófián alapuló gondolatrend, hogy az ember minden gondolat mértéke, az emberi test reprezentációjánál a központi szerepet az élet, az emberség, a halál kérdéseinek és az isteni transzcendens relációknak juttatja. Az anatómia tárgya egy emocionális lény, a testben lélek lakozik, amely az anyagi világból kiemel, s az ember lényegét adja. A holttest szenzibilitása, önmagát feltáró büszkesége az általános emberi megragadásának eszközévé válik. Az egyedi megfigyelésétől a normáig, az ideális szépségig való eljutás a művészet törekvéseivel összhangban az anatómia céljává emelkedik. 1549-ben Walter Hermann Ryff német nyelvű anatómiai munkájának címében ezeket a gondolatokat ekként fogalmazza meg: „Az Úristen, minden földi dolog teremtője által alkotott teremtmények közül a legkiválóbbnak, legmagasabb rendűnek és legnemesebbnek, azaz az embernek (vagyis önmagadnak) valódi leírása, más szóval anatómiája az ő csodálatos eredetének, az anyai testben való fogantatásának és gondos megszületésének. [...] Mindezt a végett, hogy szemlátomást megismerjük és megfigyeljük az Úristen kiváló és kimondhatatlanul csodás művét ebben a földi teremtményben és halandó testében."" Az anatómiai illusztrációk az élet és a halál kettősségének állandó vibrációjától feszülnek. Egyfelől a lecsupaszított holttest él és mozog, másfelől borzongató naturalizmussal jeleníti meg, hogy mivé válik a test a halál után, miközben a memento móri és a contemplatio mundi elemeivel allegorikus keretet kölcsönöz a képnek. Hiába az ember Isten legtökéletesebb teremtménye, ha teste mulandó, s pusztulása épp a holttestben nyeri el legreálisabb, kézzel fogható formáját. Az eredendő bún jutalma figyelmeztet erkölcsi kötelességeinkre s arra is, hogy az emberi nagyság gondolata ugyanolyan hiú ábránd, mint a szépség, a jólét s megannyi más földi hívság. Agrippa d'Aubigné (1552-1630) 1570-ben a csontok között szerelmét látja felsejleni, s megfogalmazza a mulandóság hatalmáról gondolatait: Lapozgatok egy anatómiában, S a csontok közt is Dianámat látom. Jaj, szép szerelmem, hát minden hiában? Rút halál környez, zord emberi fátum. Halál testébe zárva életem, A szép is iszonyú, tetemmé váltan E gyásztól, bútól meg nem menthetem Lelkemet éltemben, csak a halálban.

7 A szemléltető ábrák morális indíttatású többletjelentéssel bírnak, az ember és halál viszonyának sajátos aspektusát tükrözik. A test bemutatása a halál gondolatának alárendelve közös sorsunk jelképévé válik, sőt felhasználva a művészetben már korábban megjelent „halálszimbólumokat", a halál perszonifikált alakját is felveheti. A női test anatómiai tárgyú ábrázolásának három nagyobb tematikus egységét érdemes megkülönböztetni. Az első csoportot azok a képek alkotják, amelyek a legerősebb szimbolizáló tulajdonsággal bírnak: a tankönyvek címlapjain és néhány esetben a bevezető képek között feltűnő nőalakokat sorolhatjuk ide. Az anatómiai munkák címlapjain - amennyiben tartalmaznak képet - a nő megjelenhet a theatrum anatomicum színfalai között a boncolás tárgyaként, vagy a könyv adatait tartalmazó címsorok kereteként felbukkanó építészeti jellegű ornamentumok szoborszerű alakjaként, a férfi ellenpárjaként, hagyományosan jobbra elhelyezve. Érdemes megjegyeznünk, hogy a korai anatómiai teátrum-ábrázolásokon gyakrabban fordul elő női holttest, mint a későbbieken, s maga Vesalius is egy hölgy képével mutatja be a Fabrica közismert címlapján demonstrációját. Ezekben az esetekben a nőt az anyatermészetet szimbolizáló alakként értékelhetjük, utalva az anatómia tudományának a természet megismerésében játszott forradalmi szerepére. Maga a theatrum anatomicum is szimbolikus térként funkcionált.

s Az „anatomizáció" büntetésként felfogott értelmezéséből adódóan a boncolások sokszor nagyobb nyilvánosság előtt zajlottak, s a demonstrációk nyílt jellege a későbbiekben is megmaradt. A medikusokon kívül más tudományágak képviselői is megjelentek itt, s a helyi notabilitások is szívesen látogattak el családjukkal egy-egy bemutatóra, ahol gyakran ételt s italt is felszolgáltak a nézők frissítésére. Az orvostanhallgatók és az ér-