Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Katalógus / Catalogue - II. Venus Anatomica / Venus Anatomica - Horányi Ildikó: A női test az anatómiai ábrázolások tükrében / The Female Body in the Eight of Anatomical Representations

ahhoz, hogy az antikvitás - leginkább állatboncolásokon alapuló - anatómiai elképzeléseitől eljussunk a mai értelemben vett bonctani ismeretek tudománynak nevezhető fogalmához. Ehhez pedig elkerülhetetlenül szükség volt az emberi testen végzett radikális beavatkozásokra, a boncolás gyakorlatának megindulására. Noha a közvélekedés úgy tartja, hogy a középkorban az egyház tiltotta az ilyesfajta tevékenységet, ez az elképzelés nem egészen felel meg a valóságnak. Gyanús halálesetek alkalmával történő törvényszéki boncolásokról már a korai időkből is tudomásunk van, és ismerjük II. Frigyes német-római császár, szicíliai király 1240-ben kelt azon rendelkezését is, amely az orvostanhallgatók okulására ötévenként egy boncolási demonstrációt irányoz elő a salernói egyetemen. Az egyház valójában csak a tetemekkel való kereskedést, a hullagyalázást stb. tiltotta, a boncolások elé nem gördített olyan akadályokat, amelyek megakadályozhatták volna a 14. század elejétől felmerülő igények kielégítését. A skolasztikus gondolkodást a külsőbelső integritása, folytonossága, a koncentrikus körök tanának elmélete jellemezte, mely a test felnyitásában bűnt látott, s csupán a halálra ítéltek földi maradványain engedélyezte azt a gyakorlatot, amely az isteni és emberi számkivetettség legszigorúbb büntetését rótta a gonosztevőkre. A teológia és a gyakorlati tudományok lassú szétválásával egy időben épp az egyház biztosított lehetőséget arra, hogy az emberi test megnyílhasson a látás számára, s szigorú rituális keretek között demonstrálódhasson a mikro- és makrokozmosz összefüggéséről szóló nagy tanítás. Ezek a középkori boncolások még csak spekulatív demonstrációk voltak, amelyek szimbolikus rituális rendjükkel az isteni igazságszolgáltatás keretében, a hippokratési és galénosi tanok kritika nélküli átvételével engedtek betekintést az emberi test csodálatos világába. Maga az anatómus még nem boncolt, ezt a véres feladatot átengedte egy alantasabb segédnek (prosector), s csupán Andreas Vesalius (1514-1564) híres anatómiai bemutatóival kezdődik el a boncolás tudományának azon korszaka, amikor az anatómus közvetlen boncolási tapasztalatai alapján fogalmazza meg megfigyeléseinek eredményeit.' Nemcsak az anatómia, de a bonctani illusztrációk történetében is Andreas Vesalius padovai anatómus De Humani Corporis Fabrica (Bázel 1543.) című nagyhatású művét szokás fordulópontként megjelölni, s a bonctani ábrázolások mintegy három évszázadnyi sajátos korszakának meghatározó munkájaként definiálni.

4 Fametszetes ábrái méltán sorolhatók a legmagasabb művészi kvalitással kidolgozott illusztrációk legszebbjei közé, melyek az esztétikai, filozófiai és teológiai kontextusokkal átitatott anatómiai szemléltető ábrák nagy korszakában keletkeztek. A meghatározó stílussajátosságokat felvonultató mű ábrái azonban mélyen gyökereznek azokban a gondolatokban, amelyek az antikvitás óta a természetet a környezet, a struktúra és a funkciók eredményének tekintették, s az embert már a középkorban is Isten legnagyobb műalkotásaként szemlélték. A fordulópontot jelentő vesaliusi illusztrációk megjelenése előtti időkben viszont már megfigyelhetjük azokat a stiláris jellegű vonásokat, amelyek előrevetítik a 16. század közepe után készült képek megfogalmazásmódját.' Ebben az időben kezd a boncolás gyakorlata - főként Itália-szerte - elterjedtté válni, s a művészet által felfedezett meztelen emberi test harmóniája már a közvetlen megfigyelés által kikristályosodó szépségeszmény ideáját tükrözi. A sokszorosított grafikai eljárások fejlődése (a minél precízebb metszéstechnika) és a könyvek megformálásának új szempontú átalakulása lehetővé teszi az orvosi illusztrációk körében bekövetkező változásokat is. Noha az anatómiai tudás még nem engedi meg az egzakt ábrázolásokat, de az anatómia már keresi új kifejezőeszközét, amely a képet a szöveg megértését segítő önálló alkotássá emeli, s megtestesíti mindazokat a gondolatokat, amelyek az ember helyét meghatározzák az Univerzumban. Ezek az ábrák nem a holttest képének hű ábrázolására törekszenek, hanem egy magasabb esztétikai nívó megtestesítői kívánnak lenni. Egyre gyakoribb, hogy a szaporodó anatómiai művek illusztrációit kiváló kvalitású művészek készítik, s lassan a művészet és az orvostudomány céljai azonossá válnak. A művészet segít a leíró anatómiának precízen, a láttatás erejével megfogalmazni mondanivalóját, míg a medicina eredményei hozzájárulnak ahhoz, hogy a művészek az emberi test ábrázolásaiban minél egzaktabban tudják megragadni az isteni természet által kreált szépséget. Az emberi test a természet csodája, a művészet és az anatómia pedig aktív kontempláció, életszemlélet, amely földi porhüvelyünket szimbólummá emeli. Az egyedi megfigyelése a szépség megragadásának esztétikai fundamentumán alapulva a normákra mutat rá, az általános emberi vonások megrajzolását teszi lehetővé. Az ábrázolásokon megjelennek a tájképi motívumok, a poétikus, patetikus pózok, az antik mitológiából ismert istenek figurái, a mulandóságra utaló t'űm'tas-motívumok stb. A férfi és női abdominalis (altesti) szerveket bemutató figurák antik istenekhez hasonló monumentalitásukban trónolnak, s cseppet sem hasonlítanak a korábbi statikus, a halott test mozdulatlanságába merevedett alakokhoz. A 16. század dereka után megszülető anatómiai ábrázolások, bár nem mentesek a tévedésektől, de fokozatosan egyre precízebbé, pontosabbá válnak, s egészen a 18. század végéig megőrzik azokat a sajátos vonásaikat, amelyek miatt ezeket az illusztrációkat az esztétizáló és moralizáló jelzővel szokás