Imre Györgyi szerk.: A modell, Női akt a 19. századi magyar művészetben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/2)

Katalógus / Catalogue - II. Venus Anatomica / Venus Anatomica - Horányi Ildikó: A női test az anatómiai ábrázolások tükrében / The Female Body in the Eight of Anatomical Representations

HORANYI ILDIKÓ A női test az anatómiai ábrázolások tükrében Amikor egy természettudománynak, illetve egyik szakágának kialakulásáról, fejlődéséről beszélünk, a bölcseleti, művészeti, történeti korjelenségektől eltérő módon hajlamosak vagyunk saját korunk tudásához mérve, egy általunk egzaktnak vélt értelmezési szintről visszatekintve értékelni e történeti ívet. A tudománytörténeti kutatások ikonológiai jellegű, kontextusfüggő megközelítése az anatómiai, orvostörténeti elemzésnél is indokolt, s amennyiben az anatómiai illusztrációk körében az ember két biológiai nemének egyértelmű megjelenését, azonos mérvű vizsgálatát várjuk, s feltételezzük a férfi csontváz és izomzat ábrái mellett a női feltűnését, csalódnunk kell. Az anatómia - sok más tudományhoz hasonlóan - egy adott korban megjelenő eszmerendszer lenyomata, az emberi test, a boncoláskor tapasztalt jelenségek értelmezése a szóban forgó kor világképének integráns részét képezi, mely a művészet eszközeit igénybe véve, illetve azzal karöltve, az ábrázolásokban szublimált formában fogalmazódik meg. Ha végigtekintünk a női test anatómiai ábrázolásának történetén, s akár több száz illusztrált bonctani művet is kézbe veszünk, tapasztalhatjuk, hogy némi kivételtől eltekintve, egészen a 18. századig, sőt inkább a 20. századig igen csekély számú olyan ábrát találunk, amely a női belső genitáliákon, a méhben fejlődő embriókon kívül a női test azon más jellegzetességeire is felhívja a figyelmet, amely a férfiúétól különbözik. Ha pedig arról az oldalról próbálnánk megközelíteni a témát - amely mindenki számára, aki csak egy kicsit is jártas a művészettörténetben, banális és közismert -, hogy a művészet és az anatómiai kutatások egymásra gyakorolt hatása milyen fontos tényező, szintúgy zavarba jöhetünk. Miért, hogy azok a művészek, akik alkotásaikban az anatómiai tudásuk legékesszólóbb bizonyítékát felvonultatják, s a legcsodálatosabb Venusokkal örvendeztetnek meg minket, bonctani gyakorlataik alatt nem ösztönzik az anatómusokat arra, hogy a női izomzatot önállóan tárgyalják, s a gyakran általuk rajzolt anatómiai atlaszokban ugyanúgy negligálják e területet? Semmiképpen sem ugorhatunk át a problémán oly egyszerű válasszal próbálva azt megoldani, hogy az orvostudomány esetleg valamiféle erkölcsi, morális indíttatás által tabuként találkozik a női test lemeztelenített valóságával, s tudását nem képes kellőképpen elmélyíteni. Egyfelől igaz az a kitétel, hogy a férfiak köréből kikerülő orvosok hétköznapi szinten csupán bizonyos korlátok között vizsgálhatták hölgy pácienseiket, s hogy a szülészet, illetve a nőgyógyászat egészen a 18. századig a bábák, s legfeljebb a sebészek fennhatósága alatt állt, másfelől viszont épp az anatómiai kutatások elterjedésének korában, a 16. században a testiség a közfürdők divatjának hatására elveszti korábbi, a keresztény vallás nyomására elfojtott, negligált vonásait. S míg az élő testet orvos alig érinthette (például még a 19. században is szemét az ég felé kellett emelnie a nőgyógyászati vizsgálatok közben),

1 addig a boncolások alkalmával lehetősége nyílt titkai kifürkészésére. Igaz, a női holttest ritkább „vendég" volt a boncasztalon, mint hímnemű társáé, de ennek oka abban keresendő, hogy a szekcióra rendelkezésre bocsátott kivégzettek között kisebb arányban reprezentálta magát a szebbik nem. (Ezek a holttestek drágábbak is voltak.) Már a középkor végén az egyetemi előírások értelmében a medikusoknak tanulmányaik során legalább egyszer lehetőséget kellett kapniuk egy test boncolását megtekinteni, s ez többnyire férfitest volt, noha maga a nagy Vesalius több nő felnyitását is végrehajtotta. Bár I. Ferenc udvari orvosa, Charles Estienne (1504 körül - 1564) 1545-ben megjelenő bonctani munkájában (ahol tíz nőt ábrázol) figyelmezteti diákjait, hogy a tetemek arcát és nemi szervét rejtsék el a demonstráció alatt, azt nem azért teszi, hogy leplezze a holtak szexuális hovatartozását, hanem annak okán, hogy a boncolást megtekintők figyelme a szóban forgó boncolatokról ne terelődjön el.

2 Míg a középkorban a naturális test a mulandóság szimbóluma, vagy épp az ártatlanságé, a bűntelensége, s ábrázolásában nem az erotika dominál, a reneszánsz idején a klasszikus szépségideál elvei alapján bemutatott meztelen női test már a szerelem jelképeként fogalmazódik meg. Ábrázolása nem „tilos", s csupán az ellenreformáció idejétől kezdve tekintenek rosszallóan a kellően el nem fátyolozott idomok bemutatására. S ha anatómiai ábrákról beszélünk, jó, ha megkülönböztetést teszünk az élő és a halott test között, hisz az élettelen tetemet szexualitás tárgyának tekinteni minden korban kóros jelenségnek számított. Viszont - mint a későbbiekben bemutatjuk - a meztelen női test idealizált szépsége még holtában is hordozhat morális célzattal megfogalmazott mondanivalót: ám ebben az esetben a vanitatum vanitas gondolatkör vagy épp a halállal szembeni megdöbbenés eszközévé válik. Az a ma már általánosan elfogadott szemlélet, hogy az orvostudomány egyik legalapvetőbb forrását az emberi test felépítéséről szerzett tudásunk, az anatómiai ismeretek összessége képezi, nem mindig volt ilyen evidens gondolat. Hosszú évszázadoknak kellett eltelniük