Hajdu István: Gedő Ilka (1921–1985) festőművész kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/3)

Csüggedt angyal, 1979 (kat. 108.) azt Gedő Ilka munkái ürügyén: minden festett kép festmény, de nem minden festmény festett kép... Hommage à Pavel Florenszkij.) Azönmagára hivatkozó állítás eszméjéről volt már szó, de néhány pillanatra térjünk vissza még rá. Gedő Ilka tájkép-reminiszcenciákat sugalló munkáival, elsősorban a rózsakertekkel, művirágokkal kapcsolatban a gödeli gondolat annak ellenére is eleve szóba kerülhet, hogy semmi sem utal arra, hogy Gedő Ilka a matematikai logika, egyáltalán, a művészeten kívüli elméletek egyikének is elkötelezettje lett volna, s hogy írásaiban a színeken, a kompozíciós arányokon, a felületek egyenesúlyának kérdésén, valamint a festészethez füzdő személyes viszonyán kívül bármerre is elkalandozott volna. Ennek ellenére az önmagára hivatkozó állítás eszméje jó néhány művében megnyilatkozik, mégpedig a festményeknek abban a megállított pillanatában, mely a festmény-halmaz „cselekményének" ambivalenciába csúcsosodó lényegét jelenti: a „beindult", vagyis az egymáson elmozdulni látszó felületekbe-felületekre „kényszerített-rögzített" tájképek az elmozdulás esélyét sugallva a katasztrófa, az összeomlás első mozzanatát rögzítik; s mert valóban rögzítik a szó szoros értelmében, hiszen festményről van szó, azonnal meg is állítják, be is fejezik, meg nem történtté teszik a történetet, mely önmagától, önmagával magyarázottsága - vagyis lényege, a festészet-mintfestészet princípiuma révén - ki is oltja magát, és visszaáll billenékeny tájjá. De nem is tájjá, hanem csendéletté, hogy mint az önmagába zárt hurokban, újra indíthassa a majdan be nem következő katasztrófába vezető útra Kupolás rózsakert, 1970-72 (kat. 55.)