Hajdu István: Gedő Ilka (1921–1985) festőművész kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2004/3)

a nézőt, aki azt látja - Gedő Ilka játékos-ironikus előadásában -, hogy az apokalipszis bekövetkeztét valószínűleg, sőt bizonyosan, annak (sóhajtásszerű) megnevezése fogja csak feltartóztatni... A két sík egymáson-egymásban létezése egy további, sajátos és messzire vezető értelmezési lehetőségre is csábíthat. Ha egy pillanatra felfüggesztjük az egyidejűségbe vetett hitünket, s a realisták módján történet gyanánt látjuk és értjük a megfestett felületek egymás után keletkezettségét, akkor, de csak akkor olybá tűnhet, mintha a festő a képtilalom - erősebben és következményeit illetően távlatosabban fogalmazva: az ikonoklázia, a képrombolás - képes képtelenségét is „kiábrázolná". Vagyis képet adna arról a képtelenségről, amint a kép kioltja a képet, s bizonyítaná is egyszersmind a dolog lehetetlenségét. A kép kioltása képtelenség ugyanis: Ablakos rózsakerti, 1975 (kat. 83.) mert a folyamatnak képe támad, maga a festmény. Ennek ellenére a kép önfelszámolódásának, a végső pillanat bűvöletének megragadása már önmagában is elképesztő mélységű illúzió. * A pályáját 44-45 évesen - több mint másfél évtizedes szünet után folytató Gedő Ilkának sem a képekhez, készítésükhöz, folytonos formálódásukhoz fűzött kommentárjaiból, sem a képek világérzékenységének minőségéből nem következtethetünk vissza a világra. Arra azonban igen, hogy a művészet metafizikai érvényébe, mondjuk 19. századias anakronizmussal, szentségébe vetett hite szertefoszlott. Míg egy 1954-es, Mándy StefániáVirágzó gyümölcsfák, 1969-70 (kat. 24.)