Bardoly István szerk.: Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/5)
Mednyánszky László feljegyzései, 1877-1918
Fél 2-kor elmentem, az indóházban még várakoztam. Ott ültem a váróteremben egy félórányit. Elindult a vonat, én egy kupéba léptem, amelyben egy haragos öregúr egy öregasszonnyal ült mindjárt az ajtónál. Az öregúrnak igen érdekes feje volt, egy öreg rabbinus lehetett volna? Erős és okos nézésű szemei voltak. Én az ablakhoz ültem arccal előre. Később, épp az elindulás előtt jött egy fiatal pár, a nőcske mellém ült, a férje szemközt. A nő egy csinos liba volt. Útközben kinéztem a gyönyörű vidékre. A dunántúli hegyek gyönyörűek voltak, kissé havazott, de azért a nap sütött, az ég nagy része tavaszias kék volt, de a hegyek felett és megett acélkék, elmosódott formájú hófelhők lebegtek, itt-ott ködfátyollá ritkultak, amelyen a nap áthatott. De már érezhető volt a közeli változás, fújt egy kis északi szél, az ég mindjobban borult. Szentendrétől északra már sűrűbb, piszkosszürke felhők vonultak a hegyek megett. Az utolsó napnak csalóka tavaszába vegyült már egy kis téli íz. Terrénumok (előterek) és ligetek sárgás, fakós és barnás színűek voltak, de nagyon levegősek. Vácra érve hamar siettem a kijárat felé, igen sokan szálltak ki. Én egyenest a cipőgyár felé tartottam az átjárón át, a kis, lépcsős parton fel, ott már egyedül voltam. Az út nem volt nagyon sáros, haladtam lassan kifelé. A temetőhöz érve felkanyarodtam azon gyalogúton, amelyik a temető mellett felvonul a dombra. Útközben megpillantottam a te sírodat drága, megálltam, óh Istenem, ott látom a helyet, amely eltakarja életörömömet, de még nem jött meg az idő, gyerekek is voltak közel, felmentem a dombra, néztem Vácot, oly szépen látszik innen. Elmében követtem azon utat, amelyen kijöttem ide utánad drága, egyetlen fiam, lelkem, elől vittek tégedet, koporsódon a három koszorú. O Istenem, ki abból az édes jó fészekből, amelyben annyi évig tanyáztál szegény Erzsikéddel, ahol oly kimondhatadanul boldog és oly kimondhatatlanul szomorú órákat éltem. Ott áll a templom, ahová vittek édes, ott állt a te koporsód kétlépésnyire tőlem egy fél óráig, ez volt az utolsó pihenőd az utolsó úton, itt időztél utoljára tieid közt, édes, szegény, jó fiam, barátom, te jó, okos ember. Innen követtem gondolatban az utat, amelyet követett a gyászmenet a kis közön, az utcán, a vasúti testen keresztül, azután a katolikus temető mellett el a református temető kapujáig és be végső nyughelyedig. Ily szomorú gondolatokban járkáltam itt fél 5-ig, le-lenézve Vácra, a temetőre, visszatekintve, a múltba. Távolabb ott folyik a Duna, túlnan a sziget, ott fehérlik a hegyek alatt a tótfalusi templom, 347 ahol 22 év előtt esküdtél meg az Erzsikéddel, de szép nap volt az januáriusban. Napos idő, kissé fagyott, óh Istenem de régen is volt az fél 5-kor, azon időben mikor a gyászmenet veled, te drága jóság a temető felé közeledett, lejöttem a dombról be a temetőbe, hozzád édes, a te néma kis lakásodhoz, itt melletted kisírhattam csöndesen magamat, nem háborgatott senki. Itt ismét átéltem a borzasztó perceket amint ideérkeztünk, minden hóval volt takarva, havazott is, esteledett. Este volt mikor ide fektettek örök nyugalomra, ebbe a hideg földbe, mikor megzendült a gyászdal, mikor gördült kegyetleneket koppanva a föld koporsódra. Ezt mind átéltem ismét most, hogy épp egy esztendő előtt történt. Nálad maradtam te szeretett lelkem, mígnem besötétedett egészen. Csak egy rózsaszínű sáv világított még gyöngén a lombtalan fák közt. 5 óra lehetett, ismét felmentem a dombra, Vác városából már kevés látszott, csak a lámpák fénye. Ismét lejöttem, ismét hozzád, már most egyedül voltam veled egészen. 347 Tahitótfalu. Kurdi Bálint és Rózsa Erzsébet itt tartották esküvőjüket 1885. január 21-én a ref. templomban. ( Tahitótfalu, Református parókia, anyakönyvek)
