Buzási Enikő szerk.: Európa fejedelmi udvaraiban, Mányoki Ádám, Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/1)

Buzási Enikő: MÁNYOKI ÁDÁM (1673-1757) Egy monográfia tanulságai

Mányoki Ádám: Egy berlini festő portréja, 1731 Egykor Dresden, Grünes Gewölbe derül ki, hogy mintegy hétéves itt-tartózkodása idején megrendelőivel való kapcsolatát elsősorban a birtoküggyel összefüggő teendői, próbálkozásai szervezték. Szinte kivétel nélkül olyan befolyásos személyek és családtagjaik portréját készítette el, akik őt hazajövetele céljában, a régi birtok visszaszerzésében, később pedig már újabbak elnyerésében pártfogolni tudták, illetve akiknek hivatali beosztásuk révén közvetlen befolyásuk volt ittlétét mindvégig kitöltő birtokügyére. Túlnyomórészt olyan személyek többnyire nem fizetség, hanem pártfogás ellenében történt megörökítéséről tudunk, akik birtokügyével valamelyik fázisban kapcsolatba kerültek: mint Pálffy Miklós nádor, Erdődy György kamaraelnök, Jeszenák Pál királyi tanácsos, Bárányi Miklós, a Hétszemélyes Tábla ülnöke, vagy Szikszói Antal, Nógrád vármegye főadminisztrátora. Csupán egyetlen megrendelői kapcsolatában, Esterházy Imre esztergomi érsek adatból tudott megbízásában felfedezhető fel a minőségre, a művészi teljesítményre figyelő mecénás pártfogása. Ugyancsak itthon készült munkájára vonatkozik azon kevés híradások egyike is, amely arról szól, hogy Mányoki a portrén kívül más műfajban is alkotott. Ezek szerint a 18. század közepén még a Mányoki család birtokában volt egy „Síró Mária Magdolna", amelyet jó okkal tarthatunk azonosnak azzal a magyar nyelven feliratozott kis Mária Magdolnakompozícióval, amely lazűros felületalakításában Mányoki miniatűr technikájára jellemző részleteket, tájhátterének színeiben és formai kiképzésében pedig a Podmaniczky gyerekek portréjával rokon megoldásokat őriz (74. kat. szám). Amikor Mányoki 1731 tavaszán végleg elhagyta Magyarországot, meglehetősen sikertelen hét évet tudhatott maga mögött, amelynek egyetlen, ám negatív eredménye az volt, hogy itt-tartózkodása idején, 1726-ban megszüntették szász udvari festői státusát. Visszatérésekor az itthoniakkal folytatott levelezés szerint megállt Berlinben, ahol mindössze egy hónapot töltött el. Vagy ekkor, vagy nem sokkal ezt követően készült az a képe, amelyet a drezdai irodalom oly mértékben problematikusnak tart, hogy a rajta lévő szignatúra ellenére már azt is felvetette, hogy a mű mégsem Mányoki munkája.

25 Az „A. de Mányoki Nobil. Hung. Pinxit Berolini 1731." jelzéssel ellátott, a háború óta ismeretlen helyen lévő portré a 19. század végén Berlinből került a drezdai „Grünes Gewölbe" gyűjteményébe, mint Johann Melchior Dinglinger ötvös arcképe. A problémát a kutatás számára a szignatúra jelenti, mivel Dinglinger abban az évben nem járt Berlinben, mi több, 1731 márciusában Drezdában meghalt. A megoldás - úgy tűnik - az ábrázolt hagyományos meghatározásának korrigálása, annál is inkább, mivel az ötvös metszetből ismert hiteles portréi (Mányoki, Kupezky és Pesne munkái) egészen másképp formált arcot mutatnak. A szignatúra pedig éppenséggel nagyon is adekvát Mányoki akkori egzisztenciájára. Rá jellemző öntudattal és teljesen egyedülálló módon magyar nemes voltát közli benne, talán épp azért, mert ez időben udvari státus híján egyéb ranggal nem rendelkezett. El kell tehát fogadni, hogy a kép nem Dinglingerről készült, s ábrázoltját, aki grafittal és ólomvesszővel ellátott rajzeszközt tart a kezében, a Berlinben élő festők és metszők között kell keresni. Mányokit visszatérése után Drezdában a korábbiakhoz képest új helyzet fogadta, átalakulóban volt az udvari művész szerepköre, feladatának jellege. Az 1733-tól, III. Ágost uralkodásával kezdődő időszak a királyi galéria és a királyi gyűjtemények fejlesztésének és újjászervezésének ideje. III. Ágost érdeklődését a tradicionális udvari művészet - s vele a korábban kiemelt helyzetű portréfestészet - helyett az egyre inkább intézményi formák és keretek között folytatott műgyűjtés és a muzeális szempontú gyűjteményszervezés kötötte le. A vezető udvari festőknek - 1724-es eltávozásáig Mányoki az volt - ebben az időben már a „Maierei Inspektor" hivatalát is betöltve, gyűjteményi kérdésekben szakértői, „állagmegóvó" feladatokban gyakorlati, irányító szerepkörben is meg kellett felelniük.

26 Udvari festőként ugyanis egyre inkább már a képességeknek erre a széles skálájára volt elsősorban szükség. Azt gondolom, hogy mindez nagymértékben közrejátszhatott abban, hogy Drezdába viszszatérve Mányoki csak évekig tartó kérvényezés után, 1736-ban kapta vissza udvari állását, ami azonban az udvar részéről számottevő megbízásokat már nem jelentett. A közbülső időben készült reprezentatív portréi, mint Jan Kanty Moszyhski és felesége, a fiatal Cosel