Buzási Enikő szerk.: Európa fejedelmi udvaraiban, Mányoki Ádám, Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/1)

Kalmár János: HATALMI HELYZET ÉS URALKODÓI UDVAR A 18. SZÁZAD ELEJI EURÓPÁBAN

de ha egyszer Franciaország révén terítékre kerül, szívesen viszik tovább."

15 Csakhogy a franciáknak Utrechtben egyelőre fontosabb, közvetlen érdekükbe vágó elintéznivalóik voltak, ezért Erdély ügye már csak a császár és XIV. Lajos képviselője között 1714-ben Rastattban tartott kétoldalú megbeszélés során kerülhetett szóba, de akkor sem komolyan, mert a Napkirály nem kívánta emiatt kockáztatni a megegyezést. Rákóczi, aki ekkorra már emigrációja következő helyszínén, Franciaországban tartózkodott, csak utólag értesülhetett a számára eredménytelenül végződő békekötésről.

16 „A császár Rastattban dicsőséges békét kötött. Ezért a császár mindenhonnan hatalmasnak, mindenhonnan rendíthetetlennek látszott"

17 - emlékezett vissza keserűen. Éppen ezért soha nem merülhetett fel komolyan a béketárgyalások során, hogy a Habsburg Birodalmat - amelynek országait e dinasztia uralkodói örökletes jogon bírták megosszák. Emiatt volt kénytelen csalatkozni a fejedelem abban a reményében, hogy egész Magyarország vagy akár csupán Erdély önállóságát diplomáciai segítséggel, külföldi hatalmak garanciája mellett érheti el. Az utrechti békerendszer az európai hatalmak közötti egyensúly megteremtésére törekedett. Anjou Fülöp megtarthatta Spanyolországot annak gyarmataival együtt, de nem egyesíthette Franciaországgal. Bizonyos európai spanyol koronatartományokat át kellett adnia VI. Károlynak, köztük Spanyol-Németalföldet, a Milánói Hercegséget, a Nápolyi Királyságot és Szardíniát. Az angolok által a háború során megszállt Gibraltárról és Menorca szigetéről pedig Nagy-Britannia javára kényszerült lemondani, mely utóbbi Franciaországtól bizonyos észak-amerikai területeket

18 kapott meg, s a franciáknak le kellett bontaniuk a dunkerque-i hadikikötőt. Az utrechti megállapodások valóságos szárazföldi biztonsági rendszert hoztak létre: ezzel nem egyszerűen csak véget kívántak vetni a francia hegemóniának, hanem egyszersmind megkísérelték kizárni visszaállításának lehetőségét is. Franciaország nemcsak addigi agresszív külpolitikai törekvéseiről meg némely tengerentúli területéről kényszerült lemondani, hanem el kellett tűrnie a körülötte kialakított ütközőterületek létét is. Csupán ezek legfontosabbjait említve: észak felől a hollandok által megszállt erődsáv, illetve a Habsburg-kézre került Dél-Németalföld, kelet felől, a Rajna mentén Freiburg és Kehi erődéi, amelyekre vonatkozólag XIV. Lajos elismerte a császár jogát. Délkeleten, Itália felől pedig a területileg (pl. Szicíliával) és politikai jelentőségét tekintve egyaránt megnövekedett Savoya (kimondták ugyanis, hogy V. Fülöp fiúutód nélküli halála esetén e terület urára száll a spanyol korona) ékelődött a francia Dauphiné és a Habsburg-fennhatóság alá került Milánói Hercegség közé.

19 A békekonferencia ülése Utrechtben, 1712-ben. Rézmetszet Amsterdam, Rijksmuseum