Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
60 Miró előtt Dali után Derainnel, Modiglianival és mindenekelőtt Picassóval. 1910 és 1 927 között egy Céret nevű kisvárosban élt - noha a háború alatt hazatelepült Katalóniába -, s itt alakította ki a művészetére alapvetően jellemző archaikus hangulatot. Céret-ben ő volt a lelke annak a körnek, amelyet rendszeresen látogatott Picasso, Braque, Juan Gris, majd később Gargallo, André Lhote, Marc Chagall, Dufy, Marquet és Llorens Artigas. 1927-ben visszatért Katalóniába, Caldas de Montbuiban telepedett le, ahol élénk palettájú festményeket alkotott. Szobraihoz hasonlóan festményei is közel álltak a női alak Aristides Maillol által megálmodott noucentiste kánonjához. Láttuk már, miképpen sarjadt ki a Modernizmus az Art Nouveau és a Noucentisme művészei által megteremtett hagyományból. Egyes művészek esetében, így Pablo Gargallónál, a különféle művészi elvek egymásba fonódtak. Művészete alapvetően a Modernizmus és a Noucentisme jegyében állt amíg el nem készítette fémhulladékokból első, hangsúlyosan archaikus maszkjait, illetve 191 2-ig, amikor letelepedett a Montparnasse-on, és elkezdte a tömegek dekompozíciójával való kísérleteit. Picassóhoz hasonlóan - akit ismert, sőt portréját megmintázta - Gargallo is teljesen elmerült a századfordulós Barcelona hangulatában. Együttműködése a szobrász Eusebi Arnauval, és kapcsolata az építész Lluís Doménech i Montanerrel - akinek a művészet és az építészet integrációjáról vallott elképzeléseivel már találkoztunk - nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy közreműködjön a Spanyolország Fogadó, a Fonda Espanya dekorációjának elkészítésében, valamint a Hospital de Sant Pau és a Palau de la Música Catalana kivitelezésében. Mindezek a munkák egyedülállóan expresszívek és dinamikusak, egyúttal a mesterség ismeretéről és az újítás iránti vágyról tanúskodnak. Újító szellemének köszönhetően Gargallo az Almanac dels Noucentistesbe is belekerült, s ebben a szellemben alkotta nyilvános és kisméretű szobrait Barcelona városa számára. Nagy hatása volt az akadémiákon, elsősorban az Iparművészeti Iskolában, ahol 1 920 és 1924 között oktatott is, először mint instruktor, később pedig mint a szobrászat professzora. Az 1906-ban készült maszkok Gargallo első lépéseit jelentették a vas struktúrákkal, vagy a kitöltött és üres tömegek egyensúlyával való kísérletezésben, amit néhány évvel később Juli González emelt művészete központi kategóriává. Picasso ugyancsak hozzájárult ehhez a dekonstruktív jellegű kísérletezéshez, különösen 1912-től kezdve, miután Párizsba költözött. JULI GONZÁLEZ Barcelona, 1 876 - Arcueil 1942 Juli (spanyolul Julio) González kovácsoltvassal dolgozó kézműves családban született, így már gyermekkorában megismerkedett a fémmegmunkálás titkaival. 1 893-ban testvérével, Joannal együtt ékszereket állított ki a chicagói Nemzetközi Vásáron, és bronzérmet nyert. 1 897-től látogatta az Els Quatre Gafcot, ahol rendszeresen találkozott a kerekasztal- beszélgetéseken résztvevő nyugtalan szellemű művészekkel. Később Párizsba utazott, és itt döntötte el, hogy festő lesz. A francia fővárosban barátsága szorosabb lett Picassóval, Manolo Huguével és Gargallóval, s itt ismerkedett meg Max Jacobbal, Maurice Raynal műkritikussal és a zenész Edgar Varésével. Bátyja, Joan halála 1 908-ban mély depresszióba taszította őt, és hosszú ideig nem nyúlt ecsethez, noha továbbra is készített fémmaszkokat és ékszereket. A háború kitörésével családja visszatért Barcelonába, de ő továbbra is Párizsban maradt, hogy itt folytassa a művészet három területét - a festészetet, a szobrászatot és az ötvös-, illetve aranymű- vességet - felölelő tevékenységét. 1928-ban hegesztőként állt munkába egy kazánkészítő műhelybe, s ez a fémmegmunkálás újabb területével ismertette meg őt. Ezt a technikát alkalmazta szobrain is, és ez tette lehetővé számára, hogy munkáiban sűrítse a huszadik század eleje Párizsának művészi tapasztalatait, beleértve azokat az ellentmondásokat, amelyek fennálltak a szürrealizmus és a konstruktivizmus, az akadémikus és avantgárd elméletek között. González sikerrel mutatta be ezeket műveiben, amelyeken belül párbeszédet hozott létre az üres és telített terek, az egész és töredékes elemek, s a szerves és folyékony fomák között. Az 1930-as évek elején művészete személyesebbé vált, s ekkori műveivel alkotta meg legfontosabb hozzájárulását a szobrászat nyelvéhez. Ez a munkássága tette őt a „modern vasszobrászat atyjává", ahogyan David Smith amerikai szobrász nevezte őt.