Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
Az avantgárd 61 Gargallo korai halála - amely 1934-ben következett be, miután a New York-i Brummer Galériában, illetve a barcelonai Sala Parésben kiállította munkáit - megakadályozta őt abban, hogy elmélyüljön az üresség mint térforma tanulmányozásában. A barcelonai Katalán Nemzéti Múzeumban és a zaragozai múzeumban őrzött munkáiból sokat megérthetünk művészi alkotásának folyamatából, a vázlatpapírokon történő dekompozíciótól - amelyben a műveiben alkalmazott kontúrokat elemezte - a végső anyagig, a vasig vagy rézig, amelyet munkáinak kivitelezésére alkalmazott, a kubista dedukciókkal rokon analitikus eljárásmóddal. Gargallo fragmen- tált formái, amelyek számos nézőpontot kínáltak szobraihoz, s amelyek az elemzés révén váltak figuratívvá, a kortárs szobrászatot előkészítő jelentős vívmányok voltak. André Salmon ezt írta Juli Gonzáleznek a Cahiers d'Art című folyóirat galériájában rendezett kiállításáról: „Szeretnénk, ha ez a kiállítás végre véglegesen megalapozná ennek a nagy művésznek a megbecsülését. Gonzáleznek ugyanazt a helyet kell elfoglalnia, mint földijének, Gargallónak, aki kőből alkotja meg azt, amit González kovácsoltvasból. Juli Gonzáleznek úgy kell bevonulnia a modern művészet történetébe, mint annak a művésznek, aki a legspontánabbul alakította a plasztikus formát, s aki 1910-ben jóval túllépve a konstruktív kutatáson, a legvilágosabban mutatta fel a kubizmus lényegét." (Megjelent a Gringoire- ban 1934. december 8-án.) Salmon ezt a korszakot, Juli González középső alkotói periódusát a Pablo Gargallóval való kapcsolatával fémjelezte. A két művész Gargallo Párizsba érkezésekor, 1 922-ben ismerkedett meg egymással. Mindketten jártasak voltak a vasmunkában és a kézműves technikákban, s mindketten olyan műveket alkottak, amelyekben kölcsönösen meríteni tudtak egymástól: először Gargallo Gonzáleztől, majd utóbbi is tőle. Noha a Picassóval, majd később Alberto Magnellivel való kapcsolat igen jelentős szerepet játszott Juli González munkásságában, mégis a Gargallóval való viszony bizonyult a legfontosabbnak. Margit Rowell, aki átfogóan ismerte Juli González munkásságát, s nagymértékben előmozdította a művész amerikai ismertségét (lásd az IVAM González-gyűjteményének 1995-ös katalógusát), így ír: „Barátságuk idején González tanította meg Gargallót az autogén hegesztés mesterségére, míg Gargallo ösztönözte arra barátját, hogy valódi szobrásszá váljék." Közösen alkotott maszkjaik azt bizonyítják, hogy Gargallo elsősorban három dimenzióban gondolkodott, s művészi nyelve barokkos vonásokat hordozott, míg González a kétdimenziós metszetekben fejezte ki szívesebben magát. Mindketten megtalálták annak a módját, miként elevenítsék fel a szobrászatnak azt a vonulatát, amely a vasat tekintette hordozójának, s amely a szobor ürességével kísérletezett, ilyenformán demaferializálva a szobor mint tömeg fogalmát. Juli González, noha több művésszel is együttműködött, mégis egyéni utat járt be, amely hamarosan a huszadik századi vasszobrászat előfutárává tetJuli González Maria Teresa arcképe. Evszám nélkül
