Imre Györgyi szerk.: Miró előtt Dali után, A 20. század katalán mesterei. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2000/4)
Az avantgárd 37 Az avantgárd Minden bizonnyal a költő J. V. Foix-tól származik az a köszöntés, amelyet a Trossos (Darabok) művészeti folyóirat szentelt 191 8-ban Joan Mirónak, a művész Dalmau Galériában megszervezett kiállítása - első önálló barcelonai bemutatkozása - alkalmával, és amelyben az áll, hogy a festő „egy közülünk": az ebben a kijelentésben alkalmazott többes szám tágassága és sokértelműsége jól mutatja a festő és a költő közötti alkotótársi és baráti viszonyt. Mindkettejük munkásságát az avantgárd mozgalom keretein belül kell értelmeznünk. 1921-ben Magi Cassanyes, a Monitor műkritikusa így írt: „Szívesebben kerülöm, hogy avantgárd művészetről beszéljek, amely nemigen létezik, hacsak nem valami harmadrendű pszeudo-cézanne-izmust, vagy valamiféle túlhajtott fauve-izmust értünk rajta." Modern korunk művészetének programszerű meghatározása inkább ellentétek, semmint rokonságok mentén történt. Azt is jelenti ez, hogy egy sajátos „mi" felvállalása közös és tudatos alternatívát képviselt a klasszicista NoucentisméveI és annak cézanne- ista (Sunyer) vagy posztimpresszionista színvilágú formai leszármazottaival szemben. Nyilvánvaló persze, hogy az avantgárd mozgalom nem nélkülözte a Noucentisme ihlető örökségét, amit Miró és Torres Garda, vagy akár a költő Foix és a festő Obiols közötti élethosszig tartó együttműködés jelez. Az „egy közülünk" kifejezés nem jelentett Noucentisme-eWer\essége\, futurista, kubista vagy dadaista kötődést. A legpontosabb elnevezés talán „az új művészet barátai" lenne, amellyel az 1910-es és 1920-as évek legradikálisabb művészeti személyiségeit jelölték Katalóniában, mint például az ADLAN [Amies de l'Art Nou, az új művészet barátai) aktivista körének tagjait. Ez az az időszak, amikor Foix és Miró együttműködése is a legszorosabb volt. Egy ilyenfajta „új művészet" keretén belül érthetjük meg igazán a kapcsolatot két olyan különböző és más utakat járó személyiség között, mint amilyen az egymással mindenben ellentétes Foix és Miró voltak. Az „új művészet" kontextusán belül nyernek igazolást azok a közös lépések, amelyeknek első megnyilvánulása a Trossos folyóirat 1 91 8-as cikke volt, és amelyek végső jelentősége Miró a Gertrudis ( 1 927) és KRTU ( 1 932) illusztrációiként készült két rajzában fejeződik ki. Valójában az is logikus lett volna, ha Foix Salvador Dalit kéri fel a két mű illusztrálására. Foix egyszerre állt kapcsolatban Dalival és Miróval, noha egy ugyanilyen kettős kötődés végül szakítást eredményezett a műkritikus Sebastiá Gasch és Dali között. Csupán Foix-nak volt megengedett ez a gesztus, mintegy esztétikai befogadó-képességének elismeréseként. A költő, aki elismerő beszédet mondott Dalinak a Dalmau Galériában rendezett kiállítási megnyitóján, egyszersmind Lautréamont Chants de Maldoror\ár\ak részleteit is lefordította a L'Amic de les Arts számára, amelyet Salvador Dali illusztrált. Foix ugyanígy felkérhette volna Artur Carbonell-t is ezekre az illusztrációkra, hiszen ez a festő azon kevés művész közé tartozott, akiknek munkásságát Foix szövege vezette be a barcelonai Arenas Galéria 1930-as kiállítási katalógusában.
