A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1948-1957

A XX. század magyar művészete I. Konstruktív törekvések

ségével akar túlemelkedni. Nem konstatál, mint a naturalizmus—impresszionizmus, hanem konstruál; nem leír, hanem szerkeszt, azaz komponál, s ezt nem az akademizmus értelmében teszi. Persze ebben az értelemben a legtöbb klasszikus művész, akár a görögök, akár Giotto vagy Rembrandt, „konstruktív", hiszen „komponál"', a szó igazi esztétikai értelmében. De a jelen esetben nem egyszerűen ennek az esztétikai szabálynak a bizonyításáról van szó. Mert a modern „konstruktívok" — azaz nálunk a „Nyolcak", Uitz Béla, Nemes-Lampérth nevével fémjelzett irány vagy az ősök : Cézanne és Maillol — nem követhették magától értetődő egyértelműséggel a klasszikus esztétikai szabályt, nekik meg kellett harcolniok érte, hogy vállalni tudják : művészetük lázadás a naturalizmus és az impresszionizmus ellen. Ezek az új „konstruktív", „komponáló" törekvések valami olyant akartak újra kezdeni, ami a XIX. században az akademizmus, illetve a naturalizmus és az impresszionizmus kezén elsikkadt, s az akademizmusban szemfényvesztéssé, a naturalizmusban véletlenszerűvé és az impresszionizmusban puszta látvánnyá váló pikturából és plasztikából újra valami olyan ,,solide"-t és ,,durable"-t akartak csinálni, mint volt a „múzeumok művészete" (Cézanne). A naturalizmus és az impresszionizmus lényegéből következő kompozíció-ellenességével, véletlenszerűségével helyezi szembe Cézanne a formai elemek immanens szükségszerűségét, s az ő kezdeményezésének az egyik tanulságát folytatta tovább monumentális ililetettséggel Gauguin, s művészete másik oldalát fejlesztette a végső határokig a kubizmus és a konstruktivizmus. A lázadás sokszor rombolással is járt, s a naturalizmuson, az impresszionizmuson túlemelkedni akarók néha éppúgy az önkény rabjai lettek, mint a tőrőlmetszett naturalisták, s hiába kerestek objektív szükségszerűségeket, munkásságuk 4