A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1948-1957

Ferenczy Noémi gyűjteményes kiállítása

el az emberről és mindegyike kissé önarckép is, de határozottan az a későbbi, 1933-as Szövő fej, valamint az egészalakos Szövőnő (1933). A 30-as években új lendülettel dolgozott, és több ízben kiállított. Résztvett az első, 1933-as, úgynevezett Nemzeti Kiállításon. 1934 februárjában a Nemzeti Szalonban egy csoportkiállításon, ahol már a Kőműves, a Pék, és a Szőlőmunkáslány szerepelt. Ugyanez év decemberében a KUT (Képzőművészek Űj Társasága) kiállításán mutatta be a Madonnát és az Öntözést. A Fränkel Szalonban 1937 szeptemberében gyűjteményes kiállítást rendezett, ugyanez évben vett részt a párizsi Világkiállításon is, de ezután 10 évig semmiféle kiállításra nem küldött be. A 30-as években tehát témaköre kiszélesedett, emberábrázolása oldottabb lett. Archaikus zártságú alakjai megmozdultak, ha nem is nagy lendülettel és a munkaeszközökön kívül a munka tárgya is jelentős szerephez jutott a kompozícióban. A már említett Szövőnő, bár megtartotta szélesen összefoglalt formáit, de mozdulata szabadabb, s az előtte álló szövőszék világosan értelmezi ezt a mozdulatot. így van ez a Péknél (1934), ahol a síkba feszített interieurt - kemencét és kenyerekkel megrakott polcokat - látunk, vagy a Zsindelyezőnél (1935), ahol a már felrakott, vidám rózsaszín zsindelyeket átlósan választja el a kékesszürke gerendázattól, s a kuporgó munkás mellett ott áll, függőleges elemként, a zsindelyt tartó fa alkotmány. Rokon kompozíciós ritmusra épült a korábbi Pásztor bárányokkal (1931) és a Házépítő (1932), a fő figura körül egymás fölé és mellé helyezett ház- és báránymotívumokkal. Az ismétlődő formák jellemzik a 30-as évek második feléből származó, csodálatosan költői tájképeket is. Nem a zsúfolt, franciás növényvilág ez többé, hanem a legkevesebbel legtöbbet kifejező modern és tiszta gobelin nyelv. Már az 1932-ből származó Alvó pásztor virágkörnyezete is redukált és a kicsi bokrok, meg egy csiga, szabálytalan láncban őrzik az alvó álmát, de az ismétlést a bordűr egyirányban fordult bárányai adják. Ám a Tavasz (1935) meleg barna dombján ritmikusan ismétlődő világos, kékesszürke szőlőkarók mellett bíbor kis tövek nyújtózkodnak, közöttük két hamvas rózsaszín virágzó fa és felettük egy elszálló madár. A kontrapontos zene képi formája ez, de kép, minden négyzetcentiméterén gazdag színességű, festői koncepció. A Tavasz másik változatán megjelenik újra az ember, és egy kis, narancsszín ruhás lány villanó kék kapával dolgozik, de az Irtás (1939) ismét a „paysage pure", a tiszta tájképek sorából való és bár a motívumismétlődés itt is jelen van, a dombok vonala és a heverő fatörzsek fekvése ellentétes irányú, de egymást támogató, virágokkal és fatönkökkel bontott, átlós ritmust adnak. Ezeknek az éveknek a legszebb figurális kompozíciója a Múzsa (1937). Valami „ars poetica"-nak lehetne mondani, mert a kompozíció nagyvonalúságában, színeinek tündöklő szépségében - azúrkék alapon, kis szürke asztal előtt ül a hideg sárgaruhás, monumentális nőalak és nagy könyvbe ír, bordűrjén a tavasz rózsaszín kicsi fái sorakoznak, - kissé összefoglalása minden 8