A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1948-1957

Koszta József kiállítás

arra is, hogy ugyanaz az elmaradottság gátolja a magyar kultúra haladását, szabad fejlődését és meg kelleit érezniök a sorsközösséget azzal a parasztsággal, amely a kurtanemes jegyzők, szolgabírák, meg a főúri latifundiumok nyomása alatt éppúgy sínylődött, mint ahogy művészetünk sorvadozott a hazug és maradi, szűklátókörű dzsentry-arisztokrata szellem uralma alatt. Igy kapcsolódott össze legjobbjaink festészete a magyar földnek, a föld népének életével, így vált a magyar piktúra érzéssel telített, gazdag festőisége elsősorban a paraszti valóság tükrözőjévé. És míg nyugaton Millet életműve monumentális kompozíciók során át alakult a paraszti élet hatalmas himnuszává, a nagy tájképfestők viszont: a barbizoniak a szűzi természet költői magányát, az impresszionisták a fényés páratelt levegő finom törvényeit keresték a folyók partján, a réteken és az eraőkben, addig a mi legnagyobb festőinknél a tájkép és az alakos kompozíció, a természet és az ember teljesen összefonódott: a föld és a nép elválaszthatatlan egységévé kovácsolódott. A parasztsággal való sorsközösség, a parasztság iránti együttérzés átitatta egész művészetüket, az alakította ki stílusuk sajátos magyar zamatát, az sugározta műveikből minden témán keresztülhatolva a magyar társadalom legégetőbb problémáját. Ezek közé a legnagyobbak közé tartozik Koszta József is. Ugyanezek az erők hatják át az ő művészetét is — de mindeniknél fokozottabb egyértelműséggel és ha a többieknél sorsközösségről, együttérzésről beszéltünk, nála nyugodtan szólhatunk a parasztsággal való teljes azonosulásról. Koszta maga is parasztcsaládból származik. Legendák szólnak nagyapjáról, aki szívós tudásvággyal lett disznópásztorból lelkésszé és ha édesapja már mészáros volt is, a vidéki kisiparos nyolcadik gyermekének, a brassói fényképészinasnak, az erdélyi kastélyok vándorpiktorának bőven volt alkalma megismerni a szegényember életét a földesurak árnyékában —• amíg annyi pénzt összekuporgatott, hogy végre elkezdhetett tanulni, feljöhetett Pestre, a Mintarajziskolába. lit viszont az úri Magyarország lélekölő művészetpolitikájával ismerkedett meg. Már első mesterétől, a polgárosodó Budapest divatos, könnyűkezű dekorátorától, Lötz Károlytól riadtan menekült Székely Bertalan osztályára, akinek rokonlelkű oktatásában találta meg sivár tanulóéveinek egyetlen vigasztaló, de rövidéletű epizódját. Mert a mult század magyar művésznövendékeinek hagyományos útja hamar továbbszólította a müncheni akadémiára, majd onnan hazatérve a Benczúr-féle Mesteriskolába. Az úri piktúra atyamesterével azonban végképp nem tudott megegyezni. Most már öntudattal utasította vissza az idegen szellemű mester tanítását, ha az belejavított a munkájába, ő letörölte és rövidesen ki is szakította magát az iskola dohos falai közül, hogy az Alföld szabad ege alatt, a dolgozó parasztság világában végre megtalálja önmagát. Ettől kezdve hosszú éveken át nélkülözve, de paraszti művészetében egyre erősödve, vándorolt festőládájával az Alföld falvai és tanyái közt. Súlyosan igazmondó piktúrája természetesen nem egykönnyen találhatott az akkori világ tetszésére: első nagy sikereit csak 57 éves korában, az 1917-es gyűjteményes kiállításával, majd hamarosan utána, 1920-ban aratta. De a kései elismerés sem tudta megnyerni az urak Magyarországa számára. E kiállításokon eladott képeinek árából kis tanyát, földecskéi vásárolt Szentes határában, visszavonhatatlanul lekötve magát az Alföld rögéhez. Ott festett és ott gazdálkodott egészen a legutóbbi időkig, teljesen eggyé