A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1948-1957

Koszta József kiállítás

Bevezető Ha végigtekintünk Koszta József gazdag életművén — amelyből ez a kiállítás bő és jellemző válogatással igyekszik mennél hívebb képet adni — már első pillantásra is szemünkbe tűnik a paraszti témának tájképben és alakos kompozícióban egyaránt megnyilvánuló döntő túlsúlya. Ha pedig jobban belemélyedünk a képek hangulatába, lehetetlen meg nem éreznünk, hogy a paraszti táj, a paraszti tipusok, a paraszti munka képei mellett egy-egy bájos gyermek-arcképében, sőt egyszerű virágcsendéleteiben is a paraszti élet szerény örömeinek ad hangot. Lehetetlen meg nem éreznünk, hogy egyetlen történelmi képének nem véletlenségből választotta tárgyául a magyar nép legendás királyát, az urakat megleckéztető Igazságos Mátyást, mint ahogy a Három Királyok bibliai mondáját sem véletlenül plántálta a paraszti valóság tömör talajába. És elkerülhetetlenül felmerül bennünk az elismerő meghatározás: Koszta József a dolgozó szegényparasztság festője. Holott Koszta sem a magyar, sem az európai művészetben nem áll egyedül a parasztság életéhez és környezetéhez tapadó témakörével. Sokan merítették tárgyukat az utolsó száz évben a falusi élet, a mezei munka köréből és nem egy művész volt, akinek ez valósággal „specialitásává" lett. A tájképnek pedig közismert a XIX. század festészetében betöltött jelentős szerepe és a tájfestők nagyrésze fogI lalkozott előszeretettel a szántóföldek, tanyák, falusi utcák ábrázolásával. De még a bibliai jeleneteknek a paraszti életképpel való összekapcsolása is úgyszólván divattá vált egy időben, a német Uhde érzelmes kezdeményezése nyomán. Mi az tehát, ami Koszta festészetét kiemeli az utolsó száz év művészetének ezek í közül az általánosan ismert megnyilvánulásai közül? Mi különbözteti meg őt azoktól a művészektől, akik az uralomra jutott polgárság fölényes humorával vagy érzelgős leereszkedésével szemlélik a parasztok világát, valamint azoktól is, akik — I jobbik esetben — a fejlődő városok kőfalai közé szorult ember meghatott, szépítő vágyódásával emlékeznek a falusi élet, a szabad természet elveszett paradicsomára? Vagy mi különbözteti meg azoktól a tájfestőktől, akik csupán a finom fény- és I párarezdülések megfigyelésének, a láthatatlan természeti erők látható ábrázolásának I kísérleti anyagát keresték a tájképekben? Miben látjuk és mivel magyarázzuk azt a döntő különbséget, amely Koszta Józsefet — a fenti példákkal ellentétben — I oly gyökeresen kapcsolja a paraszti valósághoz és valóban méltóvá teszi „a parasztság festője" megtisztelő elnevezésére? A feltett kérdés nemcsak Koszta művészetének kérdése, hanem szorosan összefügg az egész magyar képzőművészet egyik legfontosabb problémájával. Éppen ezért, ha kielégítő választ akarunk kapni, meg kell vizsgálnunk képzőművészetünk viszonyét ! egyfelől az egyetemes képzőművészethez és másfelől a magyar irodalmi és művéI szeli kultúra egészéhez, hogy annak alapján próbáljuk meghatározni Koszta piktúráI jának jelentőségét. * I A szabadságharc bukása, de méginkább a 67-es kiegyezés hosszú időkre megpecsételte nemcsak a magyar nép, de a magyar kultúra sorsát is. Köztudomású, hogyan egyezett meg 1867-ben egyrészt a hatalomra törő kapitalizmus a hatalmát védő J hűbéri nagybirtokrendszerrel, másrészt mindkettő az osztrák gyarmatosító törekvésekkel — a nép kontójára. De a kompromisszum sikeres fenntartásának, kiadós i gyümölcsöztetésének előfeltétele volt a kiegyezés lényegének eltitkolása, elködö-