A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1948-1957

Koszta József kiállítás

síiése annak, hogy az urak jóbarátságának árát hogyan fizeti a szegény dolgozó nép háromszoros kiszolgáltatottságával, elkendőzése a magyar társadalom legsorsdöntőbb kérdéseinek. Ez az elkendőzés nyomta rá bélyegét az irodalmi és művészeti életre is, ez a szellem magasztalta fel a Herczeg Ferenceket, Benczúr Gyulákat és sújtotta szegénységgel, hajszolta meghasonlásba azokat a művészeket, akik a haladás, az igazság útját keresték. Ez a szellem olyan súllyal nehezedett a magyar életre, hogy még a legjobb íróink, művészeink sem vonhatták ki teljesen magukat a befolyása alól. így adódott, hogy azok a műfajok, amelyeknek lényege a valóságnak széleskörű, mélyreható, tárgyilagos feltárása, nálunk csak tengődtek és az elfojtott haladó, realista törekvések azokba a művészeti ágakba sűrűsödtek, amelyek az indulat, a szubjektív átérzés egy-egy ragyogó fellobbanásával világítanak át a magyar valóságot eltakaró hazugságok szövedékén. Ez magyarázza a líra elsőbbségét a drámával és az epikával szemben az irodalmon belül, valamint a zene nagy jelentőségét a magyar kultúra egészében. De ez magyarázza képzőművészetünk — elsősorban a festészet — meglepő pályafutását is. Mert a képzőművészet nem utolsó helyet foglal el ezek közt a „szubjektív" művészetek között. Igaz ugyan, hogy a szobor, a kép tárgyában objektíven megjelenik a valóság kiszemelt része — de milyen kis része! Hiszen amit a mű közvetlenül, tárgyilag ábrázol, az sohasem lehet több, mint amennyit a szem egyetlen tekintetlei át tud fogni és annak is csak a látható felszíne, annak is csak egy pillanatnyi állapota. A képzőművészi alkotás azonban — ha valóban megérdemli ezt a nevet -— ennél sokkalta többet mond el a valóságról. A mű tárgya csak megindítja képzeletünket, gondolkodásunkat egy bizonyos irányban, s azután már a művészi formának — a szín, vonal, tónus, kompozíció és anyagkezelés együtthatásának — szubjektív kifejezőereje ragadja tovább időben és térben, a téma által csupán érintett probléma mélyebb vonatkozásai, legbensőbb összefüggései felé. Ezért válhatott — a líra és a zene mellett harmadikul — festészetünk a magyar kultúra nagy erősségévé, ezért történhetett, hogy a kiegyezés utáni évtizedekre — tehát éppen arra az időre, amely még lírai költészetünk számára is a legsivárabb korszakot jelentette — esik a magyar festészet európai színvonalra való felfejlődése, nemzeti sajátosságainak kialakulása, amely sajátosságok között alapvető éppen a realisztikus erők túlsúlya volt. De ebből következett képzőművészeti realizmusunk különleges jellege is: hogy a téma és forma viszonyában a súlypont — más nemzetek művészetével összehasonlítva — erősen a formának szubjektív hatása felé tolódott el és kialakult a formának egy különleges érzékenysége, a tónusnak, színnek, anyagkezelésnek, a tömörebb vagy lazább tömegeknek egy olyan kifejező gazdagsága, amely szárnyakat ad a fantáziának és a legkülönbözőbb, sokszor pedig a legigénytelenebb témákból is széles távlatot nyit a magyar valóság mélységei felé. Mi volt ez a valóság? Madarász Viktor Hunyadi László ravatali gyertyáival nemzeti függetlenségünk tragédiáját világította meg, Rippl-Rónai látszólag derűs kisvárosi életképei mögött ott bűzlik az úri középosztály egész rothadtsága, Nagy-Balogh János egy szerény, őszirózsás csendéletbe a külvárosi proletárélet sivárságát sűrítette bele. Az a probléma azonban, amellyel festőink a leggyakrabban szembetalálták magukat, amelyre napi munkájuk során, a sárba fulladt dűlőutak, végtelen ugarok, áporodott parasztszobák festése közben újra meg újra rádöbbentek, az a probléma az ország feudális elmaradottsága, a földkérdés megoldatlansága, a szegényparasztság tarthatatlan nyomora volt. De a művészeti élet harcaiban rá kellett döbbenniök