A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1929

Képzőművészek Uj Társasága

büszkeségei. Maillol — akit szeretnek ugy feltüntetni, mint aki „hatott reá" — 87-ben még az Écoles des B'eaux Arts növendéke volt; Gauguin-1 Munkácsy még csak piktornak se vállalta; Renoir-t legfeljebb „tehetséges ember"-nek Ítélte s csak Puvis de Chavannes-t ismerte el nagy művésznek. És erre az emberre mondták itthon, hogy utánzó! Egy utánzó, aki — ugy látszik — azokat utánozta, akik akkor még ki se állítottak, mikor ő már kollektivé vonult fel Párisban. Páris, a soviniszta Páris, egyáltalán nem találta, hogy a íiai hatottak volna a magyar művészre. Az 1892-ik év április hónapjában megjelent párisi lapokban sehol egy szó emlités sincs az ő korabeli francia piktorokról. Ellenkezőleg. A Le Temps, a Git Blas, a L'Eclair, a Le Soir éppen eredetiségét hangsúlyozzák. A hangadó kritikusok: Thiébaut, Arséne Alexandre, Firmin Javel versenyt lelkesednek érte s nemcsak az akkori Páris társadalmi életének feje: Bonaparte Mathílde hercegnő s Coquelin szegődött amatőrjévé, de a korabeli nagy szobrász: Saint-Marcau is vásárol az ismeretlen magyartól. Ha valakivel együtt emlegetik, az nem Gauguin, Maillol, Bonnard és Vuillard, meg a többiek, akiket idehaza a nagyképűség és irigy tudatlanság oly gyakran rájaolvasott, hanem — csodálatosképpen — Dannat, meg Zorn s a legnagyobb modern francia költők: Baudelaire és Mallarmé, akit a párisi kiadó az ismeretlen magyarral illusztráltatott. És ugyanakkor itthon?... Hát hiszen emlegették itthon is eleget! Sőt 1906-ban már könyvet is irtak róla a barátai s a következő kedélyes módon aposztrofálták: „Hatalmas magyar egészséggel emésztette meg a legdekadensebb francia maszlagot is".. t És hogy: „ez az okos ember meg fog bolondulni!" Meg hogy: Kippl-Rónai „perverzusan francia." Életirója ilyeneket kockáztat meg: „Szintétikus művészet a Rippl-Rónai-é, magyarázta a Nyugati-ól jött kritikus, de az ő vélekedését gyanakvással fogadtuk, már csak azért is, mert túlságosan dicsérte Párist."... Meg: .,Rippl-Rónai nem átall a modern francia dekadensek külső fogásaihoz folyamodni!... Kieslátását holmi szenteskedő áhítattal és együgyűséggel leplezi."... De van még cifrábban is. íme: „Körömszakadtáig védi a tévedéseit, mondván: tessék komolyan venni ezt, mert ez a hangulat intimitása, ez a tájkép religiozitása és a világért el nem kacagta volna magát, holott annak, amit mondott, egy csepp értelme se volt és ő tudta, hogy egy csepp értelme sincs. De olyan szomorúan hangzott és olyan áhítatosan mondta!"... És ezt a könyvet egyik barátja irta s a kultuszminisztérium művészeti ügyosztályának főnöke szerkesztette — állami szubvencióval. Az, akinek a gondjaira volt bizva a magyar művészet és a magyar művészek istápolása. Még jószerencse, hogy hozzátette végül nagy kegyesen: „Annyi fajmagyar egészség, annyi józanság, annyi magyar harmónia van benne, hogy csak nem birt vele az idegen métely."... (Ez persze Páris volt, az a barbár, kulturátlan Páris volt ez a métely!) De, ó mily szerencse! Dévénynél vesztegzár