A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1929

Képzőművészek Uj Társasága

presszionizmusnak (Combét, Manet. Monet, Tűrnier és főleg- Bastien Lepage) terrorja és a müncheni „métely" nélkül soha haza nem találtak volna Nagybányára. S hogy tárgyilagos legyünk, nemcsak a tegnapi és tegnapelőtti nemzedék nem nélkülözhette, de a mai generáció se nélkülözheti a külföldi művészi irányok >nételyét, legfeljebb arra törekedhetik, hogy az „átkos Nyugat" mai expresszív művészete megkapja az itthoni palettákon azt a conleur locale-t s a műalkotásokat átitassa az a speciális magyar talajiz, a nemzeti művészetnek az a bizonyos je ne sais quoi-ja, melynek jelleme minden művészietlen etnográfia nélkül is kicsendül a szinek nemzetközi koncertjéből. És hogy a mai uj művészet valóban kicsendül ebből a koncertből, arra beszédes bizonyság, hogy — mióta magyar művészet van — ez a mai generáció az első, mely magyar művészetet exportál Berlintől New-Yorkig. Exportál és nem importál, mint az eddigiek s exportál, nem efemer kiállításokra, állami szubvencióval, hanem kelendő művészi árut exportál a külföldi piacokra. Nem valószinü, hogy hamisított utánzatokat drága külföldi valutáért vásárolna a külföld — magyar márkák alatt. Aminthogy Rippl-Rónait is pontosan azért méltányolták odakünn, mert eredetinek találták. Volt-e ebben része a külföldi irányok terrorjának és a párisi mételynek, nem-e, — annyi bizonyos, hogy éppen Rippl-Rónai az, ő az egyetlen magyar művész, akire a legnagyobb rosszakarat sem fogh atja rá, hogy utánzó. Az a generáció, melynek szelleme őt áthatotta, az ő generációja volt, a később világhíres mesterek, akiknek munkásságával az övé oly rokon, az ő párisi tartózkodása alatt még iskolába jártak, még ki sem állítottak s nem egy RipplRónaihoz intézett francia levél tanúskodik róla, hogy ha volt a társaságban valaki, akit Mesternek tiszteltek, az éppen Rippl-Rónai volt. Ezt a törzsökös eredetiséget alig lehet egyetlen magyar művészről is megállapítani s ezért, éppen ezért őse RipplRónai az egész modern magyar művészetnek, ezért áttörő hőse ő Magyarországon a művészi progresszió halhatatlan gondolatának s ezért, éppen ezért magasíik ki legendás alakja egy egész fejjel összes kartársai közül. És most szeretném őt, művészi meggyőződését, munkásságát, erkölcsét és világnézetét a saját szavaival jellemezni. Mert bár elve volt, hogy „festő ne Írjon!" — irt biz' azért ő nemcsak leveleket, de memoárokat is. Ezekben az Emlékezések-ben benne van az egész Rippl-Rónai: Rippl-Rónai az ember és a művész, ami nála (ritka kivétel!) egyet jelentett. És mégis, milyen kedves-gunyosan korholja és mentegeti magát, mikor tollat fog a kezébe: „Festő csak olyankor szokott tollhoz nyúlni, ha gyenge pikturáját kell vele erősítgetnie. Helytelenül, mert gyenge művészet nem érdemel irodalmi protekciót, amint hogy erős művészet nem szorul irott reklámra. Festő irjon a pemzlijével!"... Milyen igaza van! Ám ezt csak egy Rippl-Rónai engedheti meg magának. De mit csináljanak azok az elvetélt, vagy letört festők, akiknek nem az ecset, ha-