A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1929

Képzőművészek Uj Társasága

nem csak a reklám ad jelentőséget, s akik a szerkesztőségek előszobáiban talpalják ki a maguk 24 órás papíros-halhatatlanságát? „Minél kevesebbet, minél többet, sokat, mindent kifejezni! ez az én művészi mottóm. De mikor festek, mindig egy-egy kis revolució megy végbe bensőmben. Mintha mindent újból és mindig újból kellene megtanulnom!" A modernségnek, a haladásnak, a progressziónak egész evangéliuma benne van ebben a mondatban. Milyen szánalmas ezzel szemben az a művészi impotencia, mely egy életen át kérődzik azon, amit egyszer — megtalált? Nem, hanem amit egyszer másoktól megtanult. Ti zenhat esztendőt töltött Parisban. „Ez az az idő. — irja — melyben teljesen átadtam magamat a legszebb gondolatoknak, a legideálisabban felfogott művészetnek. A szegénységgel járó sok baj. emberek kellemetlenkedése a háziurtól a grejzlerosig, a hazulról érkezett gáncsoskodásról szóló hirek, mindmegannyi ok volt arra, hogy még jobban összeszedjem magamat... Xem értettek, kinevettek, egészen bolondnak, vagy csak hóbortosnak, de legalább is feltűnést hajszolónak tartottak... Sokszor magam is elcsudálkoztam, hogyan lehetett ezt keresztül élni a nagy idegenben, Münchenben, Parisban, jóformán minden kereset és egyéb pénzforrás nélkül s igy élve nemcsak megélni, hanem még igazi művészetre is törekedni — és soha meg nem alkudni!"... — Vájjon mit szólnak ehhez azok az okos opportunisták és óvatos duhajok, akik ma is azzal mentik a maguk mindig megalkuvó rabszolgaszellemét, hogy a kenyérgond hajtja igába a fejüket ? De ime, Rippl-Rónainak az „igazi művészet" fontosabb volt mindig, mint ;t- jól vasalt nadrág s a mindennapi bakkszoba. Mert ma éppen azok alkusznak meg legszégyentel.jesebben. akiknél ez a két nélkülözhetetlen „kellék" jelenti a kenyérgondot. Akiknek igazi kenyérgondjaik vannak, azok ma. is hivek maradnak az igazi művészethez és éppen ezért vannak igazi kenyérgondjaik... Passzív forradalmár volt. Ü maga ugyan nem egy helyütt nevezi magát és társait ..forradalmi művészeknek", sőt egy helyütt a „művészet anarchistáinak", de ő csak azzal cselekedett, hogy rendületlenül megállt a maga választotta poszton s onnan semmi erő, semmi hatalom el nem tántoríthatta. A vezető körök, az uralkodó nagy urak, a hivatalos fórumok se. Sokszor kapott „megrovást", intelmet, „feddést" felülről, de ő fölényesen tért napirendre az ilyen magasrangu, vagy hivatalos kritikák felett, isteni naivitással kockáztatva meg a kérdést: „Vájjon csakugyan komoly ügy az, hogy mi egy laikus nagyúrnak véleménye a művészetről?..." És csendes filozófiával teszi hozzá: ..Mindenütt van egy hivatalos klikk, mely mindig későn veszi észre, vagy elmulasztja észrevenni az észre veendőket" Hát mi is vigasztalódjunk meg azzal, hogy