A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1924-1925
A Céhbeliek 5. kiállításának katalógusa, 1924.
művészetet tanultam becsülni és szeretni. Mentől jobban törekszem a művészet lényegébe behatolni, annál jobban tágul megértésem köre. A tájképek közül például sokáig csak a modernt csodáltam. Kivéve a nagy olasz mesterek többnyire csak hátteret képező színpompás, dekoratív tájkép részleteit és Rembrandt egyegy zseniális vázlatát, csak az a tájkép gyakorolt reám igazán erős benyomást, amely Constable és Turnertől kezdve a barbizoni mestereken Böcklinen, Segantinin és Manet-en át az impresszionistákhoz vezet. Nálunk Munkácsy. Paál. Szinyei és Székely képezték ideáljaimat. Ma — anélkül, hogy ezek iránt elhidegültem volna, sőt anélkül, hogy megszűntek volna kedvenceim lenni — a klasszikus tájképet Claude-Lorain, Salvator Rosától, Poussintől, egészen Markóig is mélységesen szeretni és becsülni tanultam. Ha nincs is e képekben az a zöld, amit a természetben látok, az a párás levegő, az a színgazdagság, az a fény, az a vibráló napsugár, amely a tárgyakat mind egy magasabb harmóniába olvasztja, ha a fák nagyon is kemények és mozdulatlanok, ha a fekete árnyak nem felelnek meg a valóságnak, hisz a valóságban az árnyak is színesek, e képek ragyogó olasz egükkel, a fáknak és földnek festői formáival, azzal a nagy őszinte szeretettel, azzal a jóizléssel, amelyet a művész beléjük lehelt, mindig nagy lelkiörömet okoznak nekem, mindig azt a kérdést támasztják bennem, hogy mikép lehet az ember olyan kicsinyes, olyan egoista, olyan materialista, mint aminő, abban a gyönyörű természetben, amelyet e művészek megértettek? A művészet kiapadhatatlan bája állandó és mindenfelé kisugárzó, jótékony, nemesítő hatása éppen sokoldalúságában van. E sokoldalúság által hathat: a sokféle embertypusra, a sokféle fejlődő emberi Ízlésre és hangulatra. S e sokoldalúság ellen küzdeni botor dolog is mert az a természet törvényeinek egyenes következménye. A művészet örökösen változó, módosuló tényezők egymásra hatásából ered, ezért szükségszerüleg sokoldalú. A természet, amelyből a művész impulzusát veszi, amelyet & művész magyaráz, lényegesit, kimeríthetetlen. A természet a végtelen és véges, az érthetetlen, a misztikus és a megmagyarázható, a kézzelfogható, a vig és a tragikus, a nagyszerű és a barátságos csodás keveréke, a szinek és a formák. az élettelen merevség és a mozgó élet és lelki szenvedélyek, az érdekes és megkapó jelenségek olyan tömkelege, amely egyrészt maga a belső fejlődés, emelkedés és visszaesés, az örökös mozgás, küzdelem és versengés törvényeinek van alávetve, másrészt a fény és árny tündéri játékának hatása alatt minden percben más és más érzést gerjeszt, más és más benyomást kelt. Még a változatlan tárgy is, az architektonikus épület is egészen eltérő esztétikai hatást kelt, aszerint, amint ködös a levegő vagy napos, aszerint, amint a hajnali napsugár, a déli nap, vagy az alkony pompájában tündöklik. Claude-Monet a rouen-i katedrálisról egy egész képsorozatot rajzolt, amelynek mindegyike más és más művészi concepcio, mert mindegyikben más a világítás. Es ez a kimondhatatlan kincsesbányája a benyomásoknak nem egy tudományosan elkészített gépben tükröződik vissza a maga objektív valóságában, hanem az emberi lélekben, amelynek főjellemvonása, hogy hasonlít ugyan embertársaiéhoz, de mindig más. mint a többi, mindig egyéni. Minden ember egy unikum, egy magában álló csoda. A művészet végtelen sokféle, mert az a
