A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1924-1925

A Céhbeliek 5. kiállításának katalógusa, 1924.

dern francia szobrász még nagyobb mozgásokat, dramatikusabb hatásokat keres és még nagyobb súlyt helyez a kifejezésre, az egyénesitésre, mint Michelangelo. Modern lelke arra is ösztökéli, hogy szobraival filozófiai gondolatokat is próbáljon megoldani, néha a formák tökéletes harmóniájának rovására. De mind a három nagy egyéniség, nagy zseni, habár különböző mértékben: mind a három a végtelen nagy világharmóniából meriti impulzusát, mind a három tanitja és gyönyörködteti az embert, mind a három gazdagabbá tette az emberi életet, mind a három ellensúlyozza a pesszimizmust és a materializmust és ezért egymás mellett foglalnak helyet a nagy emberek Olympusában, és minden jóizlésü ember apostolai lehetnek. A festészet terén éppen olyan kevéssé van egyedül üdvözítő, egyedül helyes iskola. Ott sem az iskola a fontos, hanem a tehetség. Ott sem a klasszikus vagy naturalista — nem az ósdi, vagy modern irányra — hanem Isten adta tehetségük és őszinte, becsületes törekvésük szerint kell a mestereket osztályozni, Az igazi különbség művész és művész között nem az, hogy melyik milyen elvet vall, hanem hogy ki vérbeli művész, ki tehetséges és ki tehetség nélküli kézműves. Nem az irány dönt a művész jelentősége fölött, hanem a belső értéke és művészi egyénisége. Raffael, vagy Tizian éppen olyan bámulatra méltó, mint Rembrandt, pedig óriási különbség van alkotásaik között, Raffael, vagy Tizian arcképei született nagy urak, arisztokraták. Gyönyörű bársonyban, ragyogó páncélban, meleg színekkel, nemes, habár minden keménység nélkül, de világosan, plasztikusan megrajzolt arcvonásokkal, póz nélkül, nem gőgösen hanem méltóságteljesen helyezkednek el a hozzájuk méltó nagyúri interieurökben, vagy monumentális szépségű tájkép hátterek előtt. Rembrandt alakjai többnyire plebejusok, demokraták, kevésbé szépek. Fő ékességük a duzzadó élet, az egyéniség erős kidomborodása, A misztikus, érdekes világításban és a szürkeségben az egyes arcvonások elmosódnak ugyan, a kifejezés, az illető szelleme, különleges egyénisége azonban annál világosabban és élénkebben tűnik ki. Melyik szebb, melyik igazabb e két felfogás között, melyik érdemli meg az elsőséget? Nem elhibázott e ezeket a műveket klasszifikálni, közöttük egy határozott rangfokozatot'; megállapítani akarni ? Nem használjuk-e ki jobban bíráló képességünket, ha e nagy mestereket egyaránt megérteni, szeretni törekszünk, ahelyett, hogy egyiket a másikkal kicsinyíteni próbáljuk? Aki az egyiket a maga igazában méltányolni birja, az a másikat is bámulni fogja. Még nagyobb az ellentét Botticelli és Watteau között. De azért ugy érzem, hogy aki a primitív mestert naiv rajzhibáival, tündöklő színeivel és isteni ihletével megérti és igazán szereti, mert fogékony a szép és nemes iránt, az Watteau virtuóz rajzát, nagy ízlését és graciozitását is értékelni fogja. Az alkotó művész persze többnyire egyoldalú, rendithetetlenül hisz a maga igazában és a maga isteneire esküszik. Ezért fest ugy amint teszi, mert azt tarja egyedül helyesnek. A tett előfeltétele mindég: súlyosbítás — bizonyos egyoldalúság. A mübarát azonban objektívebb lehet. Ő mindent szerethet, amiben qualiiás van. Én legalább, amikor különösen intenziven birok egyes művészi irányokat és egyes alkotásokat élvezni, mentől többet foglalkozom művészettel, annál több művészt, annál több fajta