A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1921-1923

Céhbeliek negyedik kiállítása, 1923.

tendenciózus törekvés irányul s ahova minden ilyen törekvés eliuí, s ahonnét minden ilyen elérkezelíség lelöketik. A kor Ízlésének megftlelő tendenciózus törekvések utja ez, clyan, mint a hivatalnokok létrája: van egv legfelső foka, ahonnét se-le, se-föl a fokon, csak lezuhanni lehet. Ám, az a művészete Petőfinek, amelyet az örök forrásból merített, az ö Szerelme, az nem tendencia, hanem az egyetemes világalkotó törvények utja, s ha nem kört, hát óriási elipszist leíró bolygó-utja, amely meg nem áll, ha sok ideig nem látszik is, a nagy távolságban, ae időnkint vissza-visszatér teljes fényében és ragyogásában, mint most is, hegy bevilágítson a művészetek jövőjébe. A művészitek jövője, mielőtt ismét egy uj nagy vaüási áramlat magához nem rántja kéí testvérével együtt, a tiszta szubjektív, lírai művészet lesz. Erre gyűjtötte formakincsét és színpompáját az utolsó ötven év alatt s erre készült a görögök óta. Ez az individuális-lírai művészet nem lesz uj, — mint ahogy semmi uj sincs a Nap alatt — csak felismert. Kiragyog ez nemesak a Miloi Venus raéltósá. gos vonalaiból, nemcsak a Gioconda titokzatos mosolyából, nemcsak a G. Rosetti Beata-Beatricejéból, de szórványosan minden igaz nagy művészéből, ugy a tudat alatt, fel nem ismerten elrejtve. A miivészetek mindig arra törekedtek, s ez is ^ marad örök vágyuk, hogy a koruk megszabta kere, teket lehetőleg széttörjék, s ezért vagy a mult, vagy '

e

i jövő messze távolára irányították tekintetüket i a vágy a lélek végtelenségének az öntudatából /-ad, s abból az érzésből, hogy a világegyetemmel V -jek érzi magát. Ez az együttlüktetés a mindenI bl a Szerelem érzésében nyilvánul, azért oly k J *mes és mindeneké az a lírikus, aki ezt ki is Bt fejezni, s azért oly mindenkié Beethoven, mert egész világokat teremtő szerelemérzést vált ki muzsikája, s az a mélységes harmónia, amely belőle árad, akár az aeterböl zengene le a forgotódó világok zenéjeként, igy az irodalom és zene. A képzőművészetek a megunt jelen kereteiből ahámszor kitörni vágytak, nem az alkotás örök törvényeit keresték, hogy Szerelemben megtermékenyülve alkossanak, hanem hogy a megújhodás látszatát keltsék. Összeiörték a formákat, amikkel alkotottak, vagyis egyszerűen abba az állapotba sülyedtek (már nem tudom, hányszor a történet folyamán) amelyet dekadenciának nevezünk. íme, most megint itt vagyunk, ebben a korszakban. De most szinte szívesen kiadnók a babért a dekadenciának, mert sok nehezen elhárítható akadályt gördített el, sok előítéletet rombolt össze kimé etien rohamával a maga igazáért, s igy szabaddá tette az utat, hogy az individuális lírai művészet kifejlődhessék. Már az expresszióra való törekvés valami halvány sejtését árulja el a jövőnek, noha ők maguk az expresszionisták csak a paradicsom kerítéséig jutottak, s beljebb nem lévén már helyük, mert newi maradt, mit, kifejezniük. Ezeket sugalmazta nekünk Petőfi Sándor szelleme, akit a Céhbeliek IV. kiállítására csak azért idéztünk, hogy mindnyájan kifejezhessük neki — tehetségünk szerint — mélységes hálánkat a boldog órákért, amiket gyermekkorunk óta szerzett, s megkönnyítette mindnyájunknak olyan régiójába jutni a szellemi állapotnak, ahol a művészet lehetséges. Márpedig ő ugyan magasan járt: „Es az én képzetem S ott, hol már megszűnik Még akkor se pihen. Az isten világa, Hanem a legfelső Uj világot alkot Csillagzaton terem, Mindenhatósága. — —* Gödöllő, 1923 január. Nagy Sándor.