A Nemzeti Szalon kiállításainak katalógusai 1909-1911

„NYOLCAK” kiállítása: Berény Róbert, Cóbel Béla, Czigány Dezső, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, 1911.

simítja, a kezet eltünteti a csipő mögött, ugy, hogy a válltól a bokáig ugyanaz a folytonos vonal hullámlik le. A baloldal egységének és a kissé felbontott jobboldalnak szelid kontrasztjából él a kis kép. Nagy, fekvő aktjánál a testegységre, a testrészek egymásból folyóságára ügyel Orbán egyfelől, másfelől bizonyos mértani szabályosság szerint rendezi el a testet. Például: a karok egy téglalap párhuzamos oldalait alkotják és a téglalapot egyszersmind átlósan átszelik, a súlypontban fekszik a fej. Ott, ahol az ilyen szervezésnek nincs tere, ugy derékban, a comb nyugalmas előbontakozása kissé energiátlan. o • A csendéleteken is ugyanaz a kéz, ugyanaz az értelem dolgozott. Vannak közöttük egészen szimetrikusok is. Például egy kis asztal, vízszintesen, jobbra, balra egyforma távolság a vászon széléig. A fehér asztalkendőn három piros esik, a középső tengelye a képnek és egy zöld cserépkorsó közvetítésével felnövekedik egészen a felső határvonalig. A tájképek szinte mind színpadon játszódnak, mint a Czigányé. Csakhogy Czigánynál ebben nagy komolyság van, bizonyos tartott pátosz, Orbánnál néhány sokágú karcsú fa szeszélyes elosztásban, vagy a képsik egyik felére csoportosulva vidáman, fürgén járja ki az előteret. Nem kisért a tavalyi nagy Orbántájkép kissé bizony keményre fagyott és kifényesített színezése: a függöny mögött kedves, üde a tarkaság. Az egyik képen átlósan befelé siet három fa és föléjük sokasodik a lomboknak, a leveleknek vidám májusi menete. • • Tájképein és csendéleteivel határozottan a csoport koloristájának mutatkozik Márffy Ödön. A jelenségek testi valóságát a legkisebb áldozat árán, a mult évtizedek alatt elért pompa és ragyogás lehető megóvásával akarja elérni. Műtermében két mélytónusu házcsoport közül csillogott ki egy havas táj különös fehérsége. Gyárépületrészlet, bérházak, kis templom, egyszer utcaoldalon elrendezkedetten, egyszer magasról látva, udvarok keretekép. Az elhelyezkedés a térben tiszta, határozott, a falaknak megvan a sulyuk, az egyszerű mértanos formák szabályos ismétlődésükkel megnövekednek jelentőségben és természetszerűleg megnyilvánulnak erős színekben. A kék és a sárga vezérkednek, gazdag a rózsaszín, amely megjelenik átlátszóan és opakosan is. A fedetlenül, zavartalanul szétterjedő színek teltek, de nem ragyognak; inkább emelkedettek, mint felfokozottak. Az árnyékok könnyűek, nem szelik szét a jelenségeket, hanem csak finoman rájuk simulnak, ugy, hogy azok valóságos alakjukban és egymáshoz való tartozásukban áttetszenek a könnyű lepleken. Remegve, fázósan nyúlik el a karcsú, lilás árnyék az utcán, a sárga házfalakon a visszavert zöld fény félig elfojtott kecses melódia. A telt zengésű alapszíneket mellékhangokul, csipkésen és mégis nagy szükségességgel kísérik az árnyékok és a reflexek, érvényesül a materiális és az anyagtalan szinesség kétfélesége, de érvényesül egymásból valóságuk is. A téli képen a Dunának sárgával és rózsaszínnel elöntött nemes sávja nagyon színes a fehér hósikok között. De a hó sem fagyottfehér, nem merev, nem élettelen, látni, hogy egynapos és holnapra el fog olvadni. 12