Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Gosztonyi Ferenc: Kész regény. Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiája

pour la Nation«-ra esküszöm."

85 1899-re Malonyaynak már kialakult értékrendje volt, amelyen később sem változtatott. Levezetései e tekintetben is igen beszédesek, és ugyanoda mutatnak, ahova eddig: a Justh-Czóbel-kör irányába. Az 1899-ből idézett program egyik nevesített sarokpontja a ,,1'art pour la Nation" volt. A monográfia negyedik fejezetében arról olvashatunk, hog)' Mednyánszkynak, amikor az Alföldre került „az Alföld nagy formaegyszerűsége és színfiatalsága elementárisán megkapta lelkét s jellemző magyarságára, hogy a hegyek szülötte azonnal otthon volt, lelkiismerőse, rokona volt a magyar Alföldnek rögtön."

86 Az előzőekből már tudjuk, hogy a kiemelt jelzők erő-princípiumok, és a figyelmes olvasó azt is sejti, hogy hova vezet mindez, de Malonyay a magyarázattal, még eg)' ideig - két fejezetig -, adós maradt. Ott a következő kérdést tette fel: „Tulajdonképp, mi is hát a magyar piktúra?"

87 És nem késett a válasz sem: „Hajói a kérdés mélyére nyúlunk s iparkodunk reálisan, a lehető legegyszerűbben válaszolni: magyar piktúra az, amely a nagy-alföld táji és néprajzi sajátságaiból szedi színeit és formáit."

88 Milyenek az Alföld jellemző színei? Szürkék és barnák. A táj is egyszerű, egyenes vonalú. „A síkság, - az a magyar."

89 - foglalta össze Malonyay. Majd a megoldást is közölte: „Mednyánszky, színben és formában már a Felvidéken kereste azt, amit teljesen az Alföldön talált meg. Szolnokon ismeri meg a fajmagyart, a mint maga vallja: »Idealjat találtam meg annak, amit népnek képzeltem«."

90 Még 1893-ban írta a nagyőri műteremépítés meghiúsulásának okairól Czobel István Justhnak, hogy „csak az a baj hogy [M. L.] itten nem akarja, mert vidék és nép antipaticus neki, mint művésznek."

91 Tudott valami hasonlóról Malonyay is, mert az előzőekhez a következő megjegyzést fűzte: „Ember dolgában, típus tekintetében, sohase szerette a hosszú arcélű tiszta árját, mindig a magyaros típusok vonzották, a mongol-árja."

92 A kérdés Malonyayt is izgatta, mert A fiatalok (1906) bevezető fejezetében külön bekezdést szentelt a turáni faj „szépségének"!

93 A milieu-elméletnek megfelelően - és Malonyay ebben is Justhékat követte -, az alföldi paraszt lelkivilágát is a tájhoz hasonlónak ítélte, és viszonyát a halálhoz is ebből magyarázta.

91 Ez utóbbi forrására a leghamarabb - legalábbis a nagyőri körben -, Justh irodalmi műveiben akadunk: például a Puszta könyvében (1892), vag)' a Gányó Julcsa (1894) című kisregényben. Czobel István a Reflexiók Justh Zsigmond „Puszta könyvé"-ről című bírálatában fejtette ki e tárgyú nézeteit a magyar nép „keresetlen előkelőségéről".

95 Czobel 1892 januárjában még aggódva írta húgának, hogy attól fél, még Justh kedvéért sem lesz képes a kötetről recenziót írni: „Nekem a Puszta könyve nagyon tetszik - írta -, de nem elég tömör a philosophiai vezérfonal benne, hog)' megkapjon, és systhemát csináljak belőle, már pedig én csak ez esetben tudok a dologba bele melegedni."

a6 A dolog mégis jól sikerült, mert pár hét múlva már elégedetten írta Minkának, hogy: „Zsigától két levelet is kaptam, úgy látszik nagyon örült kritikámnak."

97 Aztán Justhnak is megírta, hog)' mennyire megkönnyebbült: „éreztem, hogy te nem fogod azt mondani: Mit beszél ez az ember Darwinizmust mikor egy szépirodalmi műről van szó? S hog)' nem fogod azt nevetségesnek találni."

98 Mednyánszky művészetét nem csak Malonyay akarta a nemzeti kategóriába tuszkolni. A nagyőriek — és főleg megint Czobel István - is eképp gondolkodtak róla. Jól látható ez - egy más szempontból igen rossz ízű - leveléből. A mellőztetése miatt egyre dühödtebb Czobel, aki írásait egyre nehezebben tudta publikálni, 1893. újév napján, nem először és nem utoljára, egy - antiszemita kiszólástól sem mentes - komplett összeesküvés-elmélettel állt elő. A következőket írta Justhnak: „Sokat emlegettünk az éjjel Miri és Lászlóval, kikkel egy olyan társadalmi, művészi és politikai vitatkozásba mélyedtünk belé, hogy a hajnal vitt csak az ágyba. Az öreg kutyával [...] nagyon közeledtünk egymáshoz nézeteinkben [...]. O a panoráma bolond hajszája dacára [ti. a Feszty-körkép], 3 képet állított ki, a kis Bob [Büttner Helen] lelkesedéssel beszélt róluk, és László is mondja, hogy a festőknek tetszett, de a kutya lapok egy szóval sem említették. [...] Minka Mayája is megjelent még karácsony előtt, de eddig sem a Pesti Napló sem a Magyar Hírlap egy szóval sem emlékezett meg róla, valamint a Pénz legendájáról sem olvastam egy szót sem, feltűnő nekem ajournai izraeliták ezen konok hallgatása, ha rólatok a három egyedüli magyar művészről van szó, pedig olyat mint ez a két mű még nem olvastak magyarban."

99 4. Pékár Ha két, ugyanazon szellemi körhöz tartozó író olyanokat - szokatlant vagy megdöbbentőt - ír egy, a csoporthoz tartozó harmadikról, amilyenekkel más forrásokban nem találkozunk, akkor az, ha csak részben és közvetve is, de a kör véleményére enged következtetni. Pékár kezdetben Justhék szemével látta Mednyánszkyt, hiszen amikor vele kapcsolatban a „homogén" és a „cinikus" szavakat ismételte, akkor - talán maga sem tudta -, de a készen kapott klisékkel operált. Szinte elképzelem Pekárt, amint az élményre szavakat keresve, önkéntelenül írta le e bejáratott jelzőket. Az idézendő feljegyzés az Emberi Documentumok kéziratos füzetében olvasható: „1893. ápr. 8. Báró Mednyánszky László volt nálam. A leghomogénabb ember akit valaha ismertem. Emlékezetes nap. Kimutatta, hogy