Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Gosztonyi Ferenc: Kész regény. Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiája

egyéniségemben a generalis ideákkal való foglalkozás folytán az emberi elzsibbadt. Hogy emberré legyek, érintkezzem az alsóbb körökkel: ezek bizonyára képesek bennem egyedi rokonszenvet ébreszteni. [...] Csodálatos complex elme. Cynikus öltözetben [...] de csodálatosan meleg érzéseiben. És mily mély művész! Sokat lakik együtt incognitóban munkásokkal, kiket segélyez. Mozdulataiban gyakran emlékeztet Greguss Jancsi bácsira. Egy hatalmas elme, mely oly hatást gyakorolt rám s annyi új avenuet nyitott az intelligenciámban, hogy egész részeg vagyok a kábult lelkesedéstől. Embernek lenni és nem gondolataccumulatornak! Le se tudom most egyszerre azt a sok complex ideát írni, a mit belőle magamba szívtam. Talán majd holnap többet."

100 Pékár több jelentős írásában is felidézte Mednyánszky alakját, aki - legalábbis monográfusa, Lázár Béla szerint -, egész életre szóló feladatot: megérteni való rejtélyt jelentett számára.

101 (7. kép) Kicsit késve, 1920-ban, A színek Ossziánja címmel írta meg a maga Mednyánszky-nekrológját.

10

" Nem akarok felelőtlenül játszani a szavakkal - hiszen az sem biztos, hogy ugyanarra vonatkoznak -, de ebben a két és fél évtizeddel későbbi írásában Pékár már nem a „leghomogénebbként" jellemezte Mednyánszkyt, hanem új — bár részben már Justhtól és Malonyaytól ismerős - leírást adott róla: „Mert nemcsak a legkomplexebb, legbizarrabb és legérdekesebb lélek volt, akit valaha láttam, hanem a legnagyobb skálájú is: a legellentétesebb, a legmeghasonlottabb s a legtöbbet szenvedett is. Én vallom, én mondhatom, ki mindnyájunk között talán a legjobban ösmertem s a legnehezebb percekben láttam őt: a szenvedés, a vigasztalan önvád, a reménytelen gyötrődés volt az ő lelki dominante-ya., ez művészetének kulcsa."

103 Egy későbbi, 1934-es írásában a „szenvedést" - vajon miért - „üldöző lelkiismeretfurdalásra" cserélte, de amellett, hogy „ez művészetének a kulcsa", továbbra is kitartott.

10

' Ugyanakkor emlékeiből felidézett mást is, olyat, amit 1920-ban még nem mondott el: „Kísérteties éjszakák, melyek alatt gondolatai olykor denevérszárnyakon röpködtek a sötétben, de ha látta döbbenő arcomat, menten mosolyogva kapott észbe: »no igen, van bennem eg)' darab a Sátánból, de ezt láncon tartom - ne félj, a kóbor Öreg Kutya csak a fogát vicsorítja, de nem harapja meg testvérét, a fényesszőrű ujfundlandit«."

105 A kétkedőket remélem végképp meggyőzöm a következő idézettel. Pékár ebben, ugyanonnét merítve mint Malonyay - sőt: a dupla ismétléssel egyetértését is kinyilvánítva -, nagyjából ugyanazt a levezetést ismételte meg, amit már oly jól ismerünk. Pékár azonban következtetésében, mind Justhnál, mind Malonyaynál tovább ment: „Ősrégi, Lengyelből ideszakadt seigneur-ök késő sarja, benne az elődök csatabontó hatalmas ereje már érzékeny filozófiává és művészi eréllyé finomodott [...] s mint az egyszeri királyfi [...] ruhát cserélt a legszegényebbel, s mintegy fogadalomból ebben a gúnyában élte életét... Ez az ő buddhista alázatának története."

106 Pékár szerint erre a „testi-lelki metamorfózisra" épült egész személyisége; majd kiegészítette mindezt egy ki nem mondott, sötét titok sejtelmével. Azt, hogy mindezt a race-ból vezette le, ebben a körben már megszokhattuk: „És ezt az egyéniséget még bizarrabbra színezték a véralkatnak oly sajátosságai, a fin-de-race léleknek oly végzetes áttételei, melyek előre és örökre kirekesztették a mi szegény, szomorú nagy László barátunkat a harmonikus boldogság paradicsomából.'""

7 A „fin-de-race" lélekről olvasva érdemes felidézni, hogy a sorok írója volt Malonyay mellett a másik, aki a haldokló Justhnak a Fuimus kefelevonatait felolvasta. Ha a módszer hasonló is volt, Malonyay munkájával Pékár - hajói értem -, mégsem volt elégedett. 1920-ban azt írta, hogy bár Mednyánszky művészetéről „hivatott esztétikusok" „tudós könyveket" írtak - a többes szám retorikus túlzás, csak egy könyv volt, a Malonyayé -, de „a művész, az ember [...] teljesen ösmeretlen."

108 Sőt: 1934-ben az „ember"-t Pékár már kurziválta is!

109 A Justh-Czóbel-kör levélforgalmába Pékár igen hamar bekapcsolódott. Bár Justh mutatta be nekik, mégis Mednyánszky leírásából ismerték meg alaposabban, Czóbel István is sógora leírását közölte húgával: „László [...] utóbbi időben igen sokat volt Pékárral a ki felkereste, nagyon érdekelte, azt mondja, hogy a legravaszabb és kíváncsibb emberek egyike, soha ellent nem mond senkinek, csak azért, hog)' ki vegye belőle, hogy mi van benne, azután félre dobja, szóval speculativ, analizáló, de egészen hideg, és az erkölcsi materialismusba, roppant érdekes túlfejlődött barbár. Ő azt a propozíciót tette neki, hogy a nyár folytán álljanak be mindketten valamely gyárba egy hónapra munkásoknak, és ez Pékárnak nagyon tetszik. Úgy látszik, hogy maga is érzi a szükségét, hogy kissé Tolstoizálja magát, és az általa fréquentait Circék varázsköréből szabaduljon."

110 Erről, egy nagyobb szabású terv részeként, naplójában Mednyánszky is megemlékezett. 1894-ben, Justhnál, Szenttornyán tett látogatása után, jegyezte fel egy alapítandó 7. Mednyánszky László: Pékár Gyula dolgozószobájában, p., ceruza, akvarell 34 X 47 cm, j. b. 1. „a nag)' hypopotamusnak kellő tisztelettel egy öreg kutya" (Magántulajdon)