Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Gosztonyi Ferenc: Kész regény. Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiája
szélesére hivatkozva -, Mednyánszky barbizoni sikereit emlegette: „Műtermében [Újpesten] két lakás is van, azokat ki adta az egyik Kurdinak és egy Molnár nevű alföldi barátjának, az asszonyok főznek neki, takarítanak, és ő a mint írja nagyon boldog ezek közt a naiv emberek között, a kiknek nincsenek idegeik. Pompás leveleket ír, és a munkája halad, a mi a legjobb jel, talán a véletlen még felszínre hozza ezt a hallatlan tehetségét. [...] Most itt időzik az ő tanítványa quondam Kleinbeiger most Katona, aki két évet töltött Párizsban, sokat tanult, és most László itteni atelierjában fest a kiállításra. O pakolta össze párizsi képeit is. Sok művésszel ismerkedett és sokat hallott ottan Lászlóról, Barbizonban eleinte azt kérdezték »Qui e[st] ce mauvais type« de mikor megismerkedtek vele és látták természet után csinált vázlatait, nagyon bámulták, úgy hogy az ottani festő coloniában egész mondakörök circulálnak felőle." 51 ' 1892 januárjában - viharok után -, de ismét bizakodó hangulatban írt Minkának Czobel István: „László 10 nap volt itthon de már elment. [...] nagyszerű ember egészen megváltozott öntudatosan tervez és terveit ki is viszi, önbizalma teljes, amit mondott meg is tette, néhány hét alatt 5 képet festett 2őt az őszi 3 kicsit a karácsonyi kiállításra. Második képét a társulat vette meg. A pénze még meg van [...]. Zsigától ajánló leveleket akar Huysmans és Némethihez [Némethy, írói nevén: Jean de Néthy], ahol meg akar ösmerkedni egy párizsi művész körrel, azt mondja hogy most már nem restelli ha eljő hozzá valaki, nem szégyelli megmutatni amit már most csinál. [...] Rendkívül meg vagyaink vele elégedve. Poggyásza ugyan nem volt, de egy egész elegáns quadrilirozott ruhában jött, és bizonyos materialis kényelem után vágyódik. Azt mondja, hogy nem fog már úgy élni, mint eddig, mert az árt az egészségnek, de még a művészetnek is. Egy bolond szót nem hallottam tőle, de annál több genialis defmitioját a művészetnek, utálja a szellemi proletariátust, és úri embernek érzi magát." 57 Justh 1889-ben már írt Mednyánszkynak Huysmans-hoz és a szintén író Haraucourt-hoz ajánlást, amely azonban akkor, úgy tűnik, nem került felhasználásra. 58 Czobel István idézett 1890-es levelében is valószínűleg ezekről esett szó. 59 Érdekes, hogy Mednyánszky Justh tói több ízben is kért - először valószínűleg a dolgozat elején hosszan tárgyalt 1889-es találkozásaik alkalmával -, Huysmans-hoz ajánlólevelet. Huysmans a másik, akit Justh - Naplója tanúsága szerint -, ugyanúgy „homogénnek" látott, mint Mednyánszkyt. 1 " Huysmans hírhedt könyvében - ennek olvasásától akarta Malonyayt eltiltani Pékár - az A reboursban (magyarul A különc címen jelent meg Kosztolányi Dezső fordításában, 1921-ben), a leghíresebb irodalmi példáját adta a fajvégi degeneráció analízisének. Talán érdemes a Fuimus - és Malonyay - szempontjából is megemlíteni, hogy Huysmans is a folyamatos, családon belüli összeházasodásokkal magyarázta a des Esseintes család romlását. 1892-ben nagy izgalmat okozott Mednyánszky azzal, hogy bejelentette, néhány évre hazatér. 61 A be nem váltott ígéret okozta csalódás ismét a legsötétebb balsejtelmeket csalta elő Czóbelből. Justh-hoz írott levelében ismét sógora „élhetetlenségéről" panaszkodott. Rossz tapasztalataira hagyatkozva azt jósolta, hogy Mednyánszkynak „igazi nagy succéje [sikere] soha sem lesz, ha csak valami vándor samaritanús véletlenül nem könyörül rajta és despoticus protectioja alá nem fogja, mert ha mint most, halmazával van is a sok képe, nem tud velők mit kezdeni, s ha van is véletlenül egy egészséges eszméje, azt nem képes megvalósítani, mint az említett separat [értsd: egyéni] kiállítást, melynek megvalósulásában egyáltalában nem bízom, hacsak Munkácsi [!] nem bíztatja neki, ha ugyan felkeresi? Kár egy ilyen talentumnak ilyen meddőn elkallódni, de hát egy kis practicus eszet nem lehet tölcséren bele tölteni, s ez a hiba. A phantasia teljes túltengése a ratio rovására, a direct ellentéte a szokásos rationalisticus aberrationak. Ez teszi művésszé, de ez gátolja a sikerben is, egy kicsit kevésbé egyensúlyvesztett szellemműködés, és itt volna a nagy művész, így pedig ki tudja?" 62 És így folyt ez levélről-1 évéire, végeláthatatlanul; mígnem 1894 februárjában Czobel már nem is tudott mit írni, és csak „legyintett": „Igazán a legnagyobb nivaun álló művész, óriási tudás, valódi genialitás, kár hogy bolond." 63 Majd ezt követte, pár nappal később, az előbbi variációja: „Igazán bámulatos a bolondnak a könnyűsége a technikája és az invenciója. No meg a suggestiv ereje is, csak már valami véletlen reá kényszerítené, hogy producáljon, hogy valamit kiadjon, hogy a túlterhelt phantasiat megkönnyebbítse." 61 3. A monográfia vezérfonala Célom volt azzal, hogy olyan hosszan elemeztem az „utolsók" problémáját. Az érintettek ugyanis tényleg hittek abban, hogy a Justh által 1889-ben - a személyes érintettség okán is -, olyan megrázó hitelességgel leírt, és eredőit tekintve feltárt lelkialkat az oka - Mednyánszky esetében is - mindennek; vagyis az előbbiekben tárgyalt pszichikai tényező is csak következmény. A Fuimusban Czobor Lipót - Mednyánszky - kérdezte Márfay Gábortól - vagyis Justhtól -: „Mirajtunk akarsz változtatni, gyermek? Hogyan? Meg bírsz küzdeni a fajjal, elég erősnek érzed magad szembeszállani azzal, amit századok állapítottak meg? Bírsz új vért önteni ereinkbe?" 65
