Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)
Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Gosztonyi Ferenc: Kész regény. Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiája
6. Malonyay Dezső otthonában (Új Idők, 1904. május. 8. 441.) Malonyay főleg ezt, a faji determinizmus interpretatív alkalmazásának gyakorlatát hozta a Justh-Czóbel-körből; ezen túl mindaz, amit konkrétumként - színekről, vonalakról, kompozícióról - monográfiájában elmondott, csak variációk a témára. (6. kép) A szerző a harmadik fejezetben ismertette olvasóival módszerét. Arról beszélt, hogy egy politikus vagy hivatalnok monográfusa egyszerre két tanulmányt kénytelen írni, külön mutatva be az embert, és a foglalkozását. „Nem így a telivér' művészi" - kiáltott fel, a Justhtól eltanult jelzős szerkezettel Malonyay, hiszen - „a művész tökéletesen leköti benne az egyént. Ezért a művésznek csak egy monográfiája lehet: művészi fejlődése. A többi, amit róla jobbról-balról összekotorva írunk, többé-kevésbé indiskréció." 66 Leírtam már, hogy 1890-ben Justh miképp relativizálta a Mednyánszky-recepció alakulástörténetében az indiszkréció fogalmát. Aki olvasta Malonyay könyvét tudja, hogy az bármilyen köznapi megítélés szerint súlyosan, és megdöbbentő módon indiszkrét. Előbbi kijelentéséből azonban az következik, hogy ő nem találta annak, ergo - a kör szokásainak értelmében -, nem is volt az. Malonyay nem konkrétumokat tanult Czóbeléktől Mednyánszkyról, hanem a róla való gondolkodáshoz illő beállítódást, attitűdöt. Ennek köszönhette, hogy sikerrel alakította a bennfentes monográfus szerepét, aki épp helyzete exkluzivitása folytán -, mindig többet tud tárgyáról, ezért többet is engedhet meg magának, és ezzel retorikájában vissza is él. Malonyay mögött - Mednyánszkyról - az előbbiekben a levelekkel illusztrált kollektív tudás, és részben a személyes tapasztalat állt, valamint a meggyőződés, hogy a kör beltagjaként, és a művész barátjaként, ezeket az intimitásokat joga van magyarázatként felhasználni, tulajdonképpen kibeszélni. Malonyay könyve természetesen - legalábbis részben - hagyományos értelemben vett művészeti monográfiaként is forgatható, hiszen valóban szó esik benne a művész pályafutásáról, technikájáról, műveiről. Én azonban azt a tágabb keretet szeretném megmutatni, amelyben mindezek a látszatra ismert dolgok, mégis másképp működnek. E tekintetben a tizedik és a tizenegyedik fejezetben van a monográfia nyitja. Ezek töltik be szerkezetileg a könyvben a csontváz szerepét: Malonyay minden kijelentése - akár előbb derül ki, akár utóbb -, ezekhez ízesül. A két fejezet szövege, Egy művész hitvallása címmel már 1904-ben a Művészetben - majdnem teljes egészében -, megjelent. 67 Malonyay egy kétpólusú - az emberiséget „erősekre" és „gyengékre" osztó - rendszer keretei között tárgyalta barátja életét és művészetét: „Ha az embereket két fajtába sorozva, azt mondjuk, hogy vannak erősek és gyöngék, bármily különösnek tessék, ez a mi erős művészünk a gyöngék fajtájából való." ,H Bizonyítása során Malonyay végig a típust jellemezte, de úgy, hogy mindaz, amit a „gyengékről" általában mondott, Mednyánszkyra is vonatkozott; ráadásul az általánosságokat Mednyánszky életéből és művészetéből vett példákkal illusztrálta. Elképzelhető - és ezt nem szeretném elhallgatni -, hogy az alapötlet, ezúttal is, Mednyánszkytól - vagy a nagyőriektől - származik. Bizonyos jelek legalábbis erre utalnak. Mednyánszky a monográfia vége felé ugyanis - saját művészetét minősítve -, az őt faggató Malonyaynak, a „gyöngék okkultizmusáról" beszélt. 69 A Mednyánszkyról adott leírásában tulajdonképpen nincs semmi új: üvegházi növény (mint a Fuimusban) , 70 a gyakorlati életben járatlan, elveszett, önvádtól gyötrődő, akaratgyenge, aki alig képes valamit is készre csinálni, befejezni. A különbség az idézett levelekhez képest annyi - és ez nem csekélység -, hogy 1904-1905-ben, Mednyánszky növekvő elismertsége, sikerei miatt - persze a lelkialkat állandóságának kinyilvánítása mellett -, mindezek korrekciós, kiegészítő mondatokra szorultak. Malonyay kiinduló tézise szerint a „gyengék", mivel a külvilágban hódítások, sikerek úgysem várják őket, hajlamosabbak a befelé fordulásra, könnyebben lesznek művésszé: „Kezdve a kis púposon, el a félreszületettek egész során, a nervózus, érzékeny művészlelkekig, azon iparkodik valamennyi, hogy egy jobb világot teremtsen magának; hány poéta akad a sántánszületett kis falusi libapásztorok között s tartja, meghódítja, lekenyerezi irgalmatlanul egészséges társait meséivel; hány púpos parasztsuhanc faricskál [!] mesterileg a hosszú téli estéken, mialatt ép társai a falu szép leányaival dalolnak a fonóban... Jellemző, hogy éppen az ilyen szerencsétlenebbek hajlanak a művészetre s az ilyen fajtából kerül ki a legtöbb művész, de a legtöbb gyönge művész is. Hányszor keseríthette el ennek az igazságnak az ismerete Mednyánszkyt!" 71 Elképesztő mondatok... Sőt: a monográfus esetükben, a valósággal való kegyetlen szembesülés egyik lehetséges következményeként, az öngyilkosság lehetőségét is felvetette. 72 A folytatásban Malonyay azt fejtegette, hogy az igazi és komoly elhivatottság ahhoz kell - szemben a „gyengékkel", akikkel ez, mint láttuk, csak úgy megtörténik -, hogy egy
