Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Gosztonyi Ferenc: Kész regény. Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiája

ni kívánt eszmét; ahogy ezt, a végleges szereplőgárdáról, 1892-ben Czobel Min kának Justh meg is írta: „aztán Medi meg Simi [Révay Simon] együtt! Mily érdekes mégis az élet. Tudja-e, hogy hármunkról regényt akarok írni, amelynek háttere lenne a szent »brinzas« pátria. Egy nagyobb társadalmi regény lenne ez, sok epizódalakkal a háttérben, s ez alakok e típusok felett a mi egyéniségeink. A látszólagos kivételek, amelyek a törvényt magyaráznák s világítanák meg."

2

* A főleg Darwinból leszűrt törvény pedig - amint azt a Fuimusban a Czobel Istvánról mintázott Czobor Ádám megfogalmazta - az, hog)' „a fajok eg)

7 bizonyos időn túl életképességüket elvesztik."

29 (5. kép) Justh 1889-1890-ben Mednyánszkyban önmagát is látta. Pontosabban: Mednyánszky végzetében saját énje azon szeretve gyűlölt részére - a „törvény"-re - ismert, amelyet rendesen a fajvégi túlfinomodással hozott kapcsolatba. Ennek kórisméjét 1889-ben naplójában rögzítette, a magyar társadalomnak szánt tanulságain pedig - vagyis a Fuimuson -, élete végéig dolgozott. Mindez konkrét szöveghelyekkel is bizonyítható: Justh a Naplóban még Mednyánszkyról írta, hogy ,,[b]enne kulminál századok fmomulása, betegsége, tán vétkei",

30 de a Fuimusban már az önmagáról mintázott Márfay Gábort mutatta be a regény elején úgy, hogy „[a]szketikus volt a teste; ki volt fejezve rajta a régi, talán túl sokat és gyorsan élt faj fínomultsága, betegsége, sőt tán fáradtsága is."

31 Azon persze el lehet gondolkodni, hog)

7 Justh miért cserélte ki „fáradtságáéra a „vétkei"-t. Továbbá: Justh az 1890-es cikkben Mednyánszkyról mondta, hogy ,,[é]rezzük, ez az ember szenved, jobban, mint a többiek, s azért vigasztalni is jobban tud a többinél",

32 1891-ben viszont már önmagáról állított hasonlót, amikor Palágyi Lajos cikkét - annak igazságtartalmát jólesően nyugtázva -, a következőképp köszönte meg: „Igazat mond [Palágyi], mikor azt mondja [róla], hogy »sokat érzett, sokat szenvedett«. Mert ez így van. S tán ezért tudom mi a szen4. Czobel Minka védés, s így vigasztalni is tudok."

33 Mindezek tanulsága pedig összefoglalóan abban a (A Hét, 3, 1892, 3. címlap) Czobel Minkának küldött levélben olvasható, amelyben Justh csalódását nem is leplezve arról írt, hogy Mednyánszky mégsem állította ki arcképét: „Nagyon kár, hog)

7 az »öreg kutya« nem állítja ki az idén arcképemet, pedig az egész festővilág nagy érdeklődéssel várta az »egyik« képét a » másiktól «."

34 Ráadásul: a Fuimusban Czobor Lipót - vagyis Mednyánszky - mondta Márfay Gábornak - azaz Justhnak -, hogy ,,[ö] regek vagyunk, fiú... az utolsók, menjünk fel a romok közé, ott a mi helyünk."

35 Az előbbiekben tárgyalt szövegekről érdemes tudni még valamit - és ez az érem másik oldala -: alig van valami Justh szövegeiben (és ez igaz lesz Malonyay könyvére, Pékár cikkeire stb. is), amely ne lett volna, már jóval annak konkrét, irodalmi formába öntése előtt a Justh—Czóbel-körben evidenciaként jelen. 1.2. Malonyay és a Fuimus Malonyay nem csak olvasóként került kapcsolatba a Fuimus-szal. Amikor monográfiája elején a regényben elejtett szálat újra felvette, nem idegen anyaghoz nyúlt. Justh 1894. október 9-én hunyt el Cannes-ban. A Fuimus könyvalakban 1895-ben jelent meg; a kötet előszavában Malonyay és Pékár azokról a szeptember délutánokról is megemlékeztek, amelyeken a haldokló Justhnak ők olvasták fel a Fuimus kefelevonatait.

36 Justh halála, és a könyv megjelenése között azonban sok fontos - és utólag csak részben rekonstruálható - esemény történt, érdemes ezeket szoros időrendben követni. 1894. október 13-án, a Pesti Napló esti kiadásban, párizsi keltezéssel, a haláleset napjára datálva jelent meg Pékár Justh Zsigmondról című, kisebb tanulmánynak is beillő tárcája.

37 Ugyanaznap ugyanott, de már a reggeli kiadásban megkezdődött a „Fuimus. Justh Zsigmond hátrahagyott regényé"-nek folytatásos közlése is. Justh temetésére október 22-én, Pusztaszenttornyán került sor. A sírnál Czobel István mondott beszédet, a gyászszertartáson Mednyánszky is részt vett.

38 Pékár és Malonyay mindeközben Párizsban maradtak, és részben a sajtó, részben levelezés útján igyekeztek Justh végakaratának megfelelni. A temetés másnapján Czobel István levélben kereste meg Pekárt, hogy közölje vele, hogy „Zsiga engem nevezett ki végrendelete végrehajtójának [...], amelyhez Malonyayt kéri fel, hogy hátrahagyott irományait sajtó alá rendezze, s egy összkiadást eszközöljön összes műveiből."

39 Malonyay novemberben hallatott magáról először, akkor sem Czobel Istvánnál - és ez a későbbiekben is így lesz -, hanem Minkánál jelentkezett: „Szent kötelességemnek tekintem mindazt, a mit {]. Zs.] utolsó találkozásaink alatt végső óhajtásaiként közölt velem. Tudtuk mindketten, hogy ezek utolsó találkozásaink. Nálam hagyta irodalmi művei kiadására vonatkozó jegyzeteit, mondotta, hogy ezekre vonatkozólag Czobel úrral is beszélt és hogy majd együtt rendezzük a dolgot. írtam Justh úrnak [vagyis az édesapának], röviden, de azonnal, Nagyságodnak is akartam írni, de közbejött egy családi esemény,