Markója Csilla szerk.: Mednyánszky (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2003/4)

Mednyánszky László a művészettörténet-írás tükrében: tudomány- és kultúrtörténeti adalékok - Gosztonyi Ferenc: Kész regény. Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiája

Malonyay—Pékár barátság egyre erősödött, ahogy annak Malonyay egyik Czobel Minkához írt levelében - már Justh halála után - lelkesen hangot is adott: „Pékár a családomhoz tartozik, édes testvérünk. Mindenüvé, kivétel nélkül együtt járunk, együtt dolgozunk és tervelünk."

19 Pekárt is Justh hozta a társaságba, de már évekkel korábban, mint Malonyayt. Barátságuk kezdetének kicsit komikus körülményeiről Pékár Emberi Documentumok címmel - bizonyára Justh hatására - vezetett naplószerű feljegyzéseiből a következőképp értesülhetünk: „189L oki. 31. Májusban Justh Zsigával ismerkedtem meg. Egy cikkem volt A Hétnél: Justh épp Kairóból hazatértében meglátta s az írás hasonlóságánál fogva eleinte azt hitte ő írta. Elolvasta, megtetszett neki: Andrássy úton kocsiból kiszállt s megszólított. Bemutatkozott, vagy tíz napig igen sokat voltunk együtt."

20 Malonyayt és Pekárt is Justh vitte Nagyőrre, és mutatta be a kör tagjainak; Mednyánszkyval is ő ismertette össze őket. (3. kép) 1.1. Justh, Mednyánszky és a Fuimus Justh 1889. május 7-ei dátummal jegyezte be naplójába azokat a Mednyánszkyról szóló sorokat, amelyek nem csak az 1890-es Báró Mednyánszky Lászlóról című cikke előzményének tarthatók,

21 de amelyben posztumusz regénye (minden bizonnyal főműve), a Fuimus kulcsát is megadja. „Ott alszik a nagy atelier egyik sarkában óriási medvebőrön a modern Szókratész, Stiborban unokatestvérem, a legmélyebb magyar művész: Mednyánszky László. És amellett egyike a legzseniálisabb különcöknek a jó Medi. íme arcképe: Kopasz koponya, cafatos nag)' szakáll, fejéhez arányítva kicsiny, tompa orr, piciny, kékes, gyermek kifejezésű, fátyolozott szemek. Rendetlen, piszkos, elhanyagolt ruházat. Cinikus külső testben-lélekben. így is, úgy is a cinikusra játssza magát, pedig nagy szívébe belefér egy világ. A saját végtelen szenvedése, tragikuma megtanította szánni, szeretni a gyenge bábot: az embert. Az emberi szenvedés religiója beszél képeiből, az jóságos, szelíd szemeiből - a lelkéből. Egy ősrégi faj vonalán az utolsó állomás. Benne kulminál századok finomulása, betegsége, tán vétkei. Négyen vagyunk ilyenfélék a pátriában; ő, Batth. Géza, Forgách István (legalább Mednyánszky szerint, én nem ismerem), s jómagam. Előbbre vagyunk annál a nemzetnél, amelyből kiváltunk, századokkal, ezért nem értenek, nem érthetnek. Nálunk érzik már a pusztulás kezdete. Csak munkára, művészi teremtésre képes faj - életre nem. Az élet s a boldogulás művészete nem adatott meg nékünk. A mi homogén talajunk sokkal régebbi, fáradtabb civilizációban lenne feltalálható - Párizs vonz mindnyájunkat!"

22 Justh két írásban dolgozta fel 1889-es találkozását Mednyánszkyval. Az egyik a nagyközönségnek szólt, és A Hétben 1890-ben megjelent Báró Mednyánszky Lászlóról című cikk lett belőle.

21 Először erről, röviden. A kis tanulmányban nagy tettet hajtott végre Justh. Elsőként tételezte Mednyánszky életének és művészetének egységét, azt, hogy az egyik csak a másikkal magyarázható - és ezzel az interpretációs kör mindörökre bezárult. Justh ezt a látszólag bonyolult dolgot egy apró logikai csúsztatással oldotta meg. Az egyik mondatban még arról beszélt, hogy Mednyánszky nem fogalmilag („Pedig festészete [...] philosophiával van tele"), hanem a képeiből áradó vigasz által érteti meg magát. De a következőben már a kettőt - hogy aztán többé sohase váljon szét - azonosítva egyesítette. „Hiszen élete is csak olyan volt, mint vásznai: másokért igyekszik élni, mintha egyedül magáért nem élhetne."

24 Ezt követte a konkrét, megrázó mélységű példa: „Néha azonban olyan állapotban is bukkantunk reá, hog)- igazában aligha tehetett volna akárkiért is valamit [...] legalább kézzel foghatóan nem."

25 Annyira hozzászoktunk, hogy szinte már fel sem tűnik, de a Justhé az első olyan írás, amelyben ilyen mondatok vannak! O volt az - ezzel a cikkével -, aki a Mednyánszky-irodalomban nemcsak relativizálla az indiszkréció fogalmát, hanem mintegy a mélyebb megértés előfeltételéül szabta azt. Az ő legjobb tanítványai ebben is, Malonyay Dezső és - bár jóval kevésbé - Pékár Gyula. A cikk Czóbelék tetszését is elnyerte. „Nagyörömmel olvastuk Lászlóról írt gyönyörű cikkedet, már szebben és finomabban characterizálni az öreg kutyát lehetetlen." - írta Czobel István Justhnak 1890. július 22-én.

26 Ez volt tehát a közönségnek szánt olvasat, A másik - a fent hosszan idézett -, belső használatra készült, és magának Justhnak segített az élményt tisztázni. Ebből lett - szerintem a Fuimus. A kettő összefüggését - itt: egyidejűségét - bizonyítja Justh egyik 1890-es Czobel Minkához írott levele: „Megjött hát az öreg kutya? Regényemben nagy szerepet játszik. Valami olyan gondviselésféle szerepet. Ami úgy illik az ő nagy kopasz fejéhez!"

27 Biztos, hogy már ekkor, 1890-ben (!), a FuimusróX van szó. Abból is látszik, hogy Mednyánszkynak köze volt a Fuimus alapkoncepciójának kialakításához, hog)' a felsoroltak között volt olyan, akit csak Mednyánszky ismer, de Justh nem! Ketten, miközben a Napló tanúsága szerint Mednyánszky épp Justh portréját festette, eg)' olyan - később részben átalakított - névsort állítottak össze, amely demonstrálta a kifejte3. Az ifjú Pékár (Vasárnapi Újság, 1901. február 10. 89.)